Létállapotok között hintázom,
testem hol reménynek, hol fájdalomnak ágya
Én vagyok, akit körbe állnak,
s az is, akinek merev a válla és a háta
megvetéssel gondolok az ordításra,
kitömött szájjal nyelem
azt a rengeteg
kifejezetlent
néma görcsrohamokban
mélázik az idő
körülöttem

Fejben követelem, hogy valaki
ígérjen valamit
a létről
a nem törésről
a tapadásról
és megtartásról
hogy ennél
már nem kerülök messzebb
önmagamtól

Hogy a hála
nem csak egy
preparált szó
a fogalmak
oltárán

Általában egy-egy terápiás brainspotting nem nagy szám. Van egy emlékem, vagy éppen nincs, de motoszkál bennem egy érzet és akkor körbenézek a szobában, valahol megnyugszik a tekintetem, a terapeuta elővesz egy teleszkópos pálcát és nagyjából megpróbálja pont oda tenni a végét, ahová nézek. Fókuszálok, felidézem az emléket és/vagy próbálok elmerülni az érzésben, mondogatom, hogy mennyire kellemetlen, hol mit érzek, vagy éppen hallok, vagy mi megy a fejmoziban. Pattog itt-ott egy izom, néha könnyezek közben, a terapeuta meg segít oldani az emléket, amíg valahol 0 és 3 közé kerül a kellemetlenségi skálámon. Utána néha csinálunk egy kis relaxációt/imaginációt. Azt nem tudom, hogy mennyi mindenben segített, de a munka közbeni remegéses disszociációt az első alkalom után megszüntette. Szóval tök jó.

A legutóbbi viszont felért egy mini LSD trippel, annyira fejbe vágott, hogy csak annyit tudtam mondani a terapeutának, hogy nagyon intenzív volt és azt éreztem, hogy el fogok ájulni a végére, de az utolsó pillanatban inkább azt gondoltam, hogy hullám vagyok és szépen kigördülök belőle. Most kezdett így bennem összeállni, asszociálódni meg emlékekben feljönni, hogy mi is történhetett (legalábbis az agyamban).

Szóval egy rendhagyó brainspotting után megint az volt a feladat, hogy kövessem a pálca végét a tekintetemmel végig, csak most szög egyenesen mentünk a terapeuta jobb vállától a bal válláig.
Már az első másodpercekben elkezdett égni az arcom. Nem szeretem, ha néznek, főleg, ha ekkora intenzitással. Úgy éreztem, mintha egy vasaló talpát nyomnák az arcomba, s aztán azon is túl, bele a mellkasomba, a tüdőmbe és szétéget. Erről utólag apu tekintete jut eszembe leginkább, az állandó hiba keresése bennem. Mindig talált is, mindig volt miért üvöltenie velem. Láthatatlan gyerek akartam volna a leginkább lenni, akit nem látnak, abban nem is találhatnak hibát.
Ott nem tudtam láthatatlan lenni, így próbáltam minden igyekezetemmel azon lenni, hogy nem érzek, vagy legalábbis nem mutatom, hogy bármit is éreznék.

Aztán mintha homályosan megmozdult volna a keze a combján, de az is lehet, hogy már elkezdtem hallucinálni.
Pánik. Majd undor, majd vágy, majd fájdalom, még több pánik. Ne felejtsük el, közben ugye éget a vasaló is.
Szemeim előtt megelevenedik a vágy, szimbolikusan kis lassan felfelé ívelő fénynyalábok, megjelenek előttük, mint egy kis fehér pálcikaember és rájuk üvöltök, undorító! és irtom őket. Rettenetesen fáj az ágyékom-medencém. Közben a pálcikaember énem imádkozik, hogy remélem a terapeuta ebből semmit nem vesz észre, ha mégis, remélem látja, hogy aktívan teszek ellene.
Erről sok minden jut eszembe. Amikor 13-14 évesen anyám egy grafikus-festő ismerőse mellém ült a buszon, s végig markolászta combomat egyre feljebb és beljebb haladva az ujjaival, közben a szexről beszélt. Ledermedtem a zavartól és a félelemtől, hogy biztos én vagyok már megint rossz helyen. Mire haza értem teljesen összevéreztem magamat, úgy megjött.
Vagy a középiskolai agóniám, hogyha megtudják az osztálytársaim, hogy homoszexuális vagyok, akkor majd biztosan azt hiszik majd, hogy a tesi öltözőben nézem őket és még jobban kiközösítenek majd, inkább külön öltöztem a wc-ben. Ezért utálom a homoszexuális szót, az egész életed, éned, ebben a szóban redukálva van a szexualitásodra, ennél még a buzi szó is ezerszer barátságosabb. Az volt a legjobb dolog abban, hogy meleg vagyok, hogy felfedeztem a szerelem érzését, el nem tudom mondani, hogy mennyire megkönnyebbültem, hogy mégsem vagyok annyira elcseszve, heyho én is képes vagyok érezni... aztán persze ez volt benne a legrémisztőbb is, hogy végérvényesen lecsúsztam az általános közvélekedés által elfogadott "normális" skáláról.
Eszembe jut még az első barátnőm, amikor még nem jártunk, én reményteljesen szerelmes voltam belé, ő meg még nem tudta mit akar. Ölelkeztünk az ágyban, simogattuk egymást, csókolóztunk, végig simogatta a hasamat és aztán leállt. Túl kövér voltam. Megsemmisültem. Utána is rengeteget csinálta, hogyha nála voltam végig simogatta a karomat, vagy hozzám bújt, de aztán mindig figyelmeztetett, hogy csak barátok vagyunk. Teljesen összezavart, hogy mi számít akkor minek, én értek itt félre valamit. Így a már jól bevett taktikához folyamodtam, ami történik, igazándiból nem történik, nem velem, nincsenek érzéseim és egyébként is undorító vagyok.
Blueprint az önkasztrációs imprintekre.
Közben elgondolkodtam, hogy miként is vagyok a terapeutámmal, mert ez itt ugye egy elég konkrét érzet volt. Hosszas mérlegelés után az álmomnál lyukadtam ki, ahol megláttam az üvegfalon kívüli kertet, ahol az emberek kedvesek és szeretetteljesek egymással és hálával megöleltem a terapeutát, mert ezt neki köszönhettem. Ha most lenne a terápia happy endje - meg egyébként is - nagyon hálás lennék neki, de nem tudnám megölelni. Mondanám, azért, mert nem illik, de igazándiból nagyon szeretném, de ugyanennyire gondolja egy részem, hogy nem érdemlem meg, mert rossz vagyok. Közben meg ezerrel kardoskodom, hogy de, de én jó vagyok.
Everything is fucked up.
Nézzük a jó oldalát, továbbra is a szimbolikus-anyaképnél tartok és a szokásos "hálátlan gyerek" komplexusomnál.

Mielőtt teljesen elviselhetetlenné vált volna minden, megérkeztünk a bal vállához, hirtelen minden kisimult, megszűnt a vasaló, a nyalábok irtása, jé lélegzem, jé emésztési hangok távoznak mindkettőnkből, hurrá, két ember a realitás talaján újra, egy picit még nevethetnékem is támadt. De persze nagyon igyekszem nem kimutatni, hiszen egy roppant fontos feladat közben nem lehet érzéseket kimutatni.

De aztán újabb útra indította a pálcát, most bal válltól a jobbig.
Jön a vasaló megint. Oh mondom remek.... a következő emlékem/hallucinációm már akkor jött, amikor középre ért a pálca, ő pedig ebből adódóan teljesen szemben volt velem. Elviselhetetlen a vasalás és próbálom minden akaratomat a pálca végére koncentrálni, gondoltam, én tulajdonképpen nem is itt ülök, hanem annak a fémizének a tetején, s ekkor egy picit szétcsúszott a terapeuta feje, konkrétan azt láttam, hogy kiszélesedik a szája feketéje, s a fogai hegyesen széjjelterítődnek. Ez volt az a pillanat, amikor azt hittem el fogok ájulni. Az idő megállt, úgy tűnt senki sem lélegzik, a pálca vége eltűnt és egy fémcsíkban folyik szét, az egész testem lefelé gravitál, szinte éreztem, ahogy mindenem esik szét és hullik a földre.
Itt azt gondolom Anonymous ugrott be egy pillanatra és csak annyit mondott, hogy ne küzdjek tovább.
És itt elfogadtam, hogy "én" már nem vagyok, szétestem, nincs formám, nem vagyok, mindjárt elájulok és ekkor jött a már bespoilerezett rész, hogy akkor akár egy hullám is lehetek, egy végtelen hullám, ami egyszercsak finoman partot ér.

És azon kapom magamat, hogy újra elértünk a terapeutám vállához és még élek és még lélegzem.

Szóval ez az állapot végtelen mennyiségű ön-vicc forrása is tud ám lenni.

Gyerekként soha nem tudtam, hogy mi akarok lenni. Volt amikor író, volt amikor festőművész/grafikus, de amikor láttam Egerszegi Krisztinát a TV-ben, akkor olimpiaibajnokúszónő. Így. Most már tudom mit mondanék és mi lettem: egy egzisztenciális eszme (vagy inkább kérdés). 

Aztán ugye mostanság nagy volt a csönd. A Renegátnak volt valami haditerve, amit a kicsi azóta is csak mosolyogva Vezércselnek hív, mint a sorozatot. A lényeg befogtuk "aput". 

Mondjuk sejthettem volna abból,hogy "apu" néha visszabeszélt terápián egy-két emlékből.
Mindegy, szóval ezt a részt nem hívom apunak, annyit mondott, hogy neki még neve sincs, s nem egy kellemes társaság, mármint abból a szempontból, hogy semmi mást nem érzek csak a szegycsontomból szétáradó fájdalmat, ha éppen erre jár és általában keserűen konstatálja, hogy lényegiben semmi sem változott. 

Csak emlékeztetőül, egy éve úgy indultam, hogy van MOrsi meg én, meg a kicsi.
Aztán ugye volt egy fogadalmam, hogy minden részt megtalálunk és nem hagyunk senyvedni senkit sem ott, ahol nem jó. Szóval megrajzolgattam, hogy mik lehetnek összecsúszva a feketesávban. Ez valahogy így sikerült, azóta sem mertem ránézni a képekre.

Utána volt egy pár nehezebb nap. 

Erről kicsit beszélgettünk Anonymousszal. Tényleg nem akarom, hogy bármelyik részem is valami rossz helyen senyvedjen, de a konkrétumokra nem kívánok emlékezni, már amennyire ezt meg lehet úszni. Szóval a saját önellentmondásaimtól szenvedek már megint, így most arra módosítottam a dolgokat, hogy tényleg igyekszem felszínre hozni a dolgokat, de biztos lesz még olyan, hogy a nyakamba veszem a lábamat, sírva rohanok el és megfogadom, hogy soha többé nem megyek terápiára, mert hétszentség, de nem adom fel, visszamegyek, amíg végül nagyjából minden a helyére nem kerül.

- Sokat gondolkodtál.
- Meglehet Anonymous, meglehet. Beszéltél nekem a projektív identifikációról. Hogy ez olyan, mint a sakk, nem? Hogy a fehér játékos két lépés előnyben van, a célja nem biztos, hogy a nyerés. Olyan stratégiát alkalmaz, hogy a fekete játékos egy adott ponton egy adott bábút rakjon ki, még akkor is, ha alapvetően nem ez volt a fekete játékos szándéka, úgy érzi nincs más választása.
- Igen így fogalmaztam.
- De a fekete játékos csak akkor tud olyan figurát kirakni, ha neki is van olyan figurája.
- Ez is igaz.
- Nehéz úgy meccset nyerni, ha a "game is rigged".
- Egy megcinkelt játékban az a legbölcsebb, ha az ember a szabályokat egy kicsit felrúgva, vakon leszedi a bábukat a tábláról, megfogja, felismeri a formát és szépen a helyére rakja. Ha egyre fogynak a bábuk, a végén a láthatatlan játékosunk egyedül marad. 
- Erről a Last Life in the Universe jut eszembe.  

             "The lizard wakes up and finds he's the last lizard alive.
              His family and friends are all gone.
              Those he didn't like,
              those who picked on him in school, are also gone.
              The lizard is all alone.
              He misses his family and friends.
              Even his enemies.
              It's better being with your enemies than being alone.
              That's what he thought.
              Staring at the sunset, he thinks.
              "What is the point in living...
              If I don't have anyone to talk to?"
              But even that thought doesn't mean anything...
              when you're the last lizard."

- Senki sem szeret egyedül lenni.
- A magány néha ráébreszt minket arra, hogy mik is vagyunk valójában és mik a prioritásaink az életben, lehetőséget ad a változásra. Minden rendben lesz.
- Néha érzem, hogy rengeteget dolgozol belül. Vizsgálod az időt, mint valami féregjáratot és jó befejezéseket keresel, mintha egy örökkön változó absztrakt tervrajz lennél. Azt is érzem, hogy nem sokára búcsút kell vennünk egymástól. Hiányozni fogsz a beszélgetéseinkkel együtt. 
- Ott leszek a gondolataidban és a papírra vetett mondataidban.

Kicsit messziről kezdem. 
Tegnap éppen befejeztem egy vidéki munkát, töltöm ki hozzá a hivatalos papírmunkát, akkor látom, hogy a vény 2020-as, tehát ezt sem fogják kifizetni. Zsörtölődöm egy sort a kolléganőmnek, ő felém hajol és el kezd velem üvöltözni meg kárálni, hogy mi a francnak foglalkozom a papírmunkával, küldjem le nekik kitöltetlenül aztán oldják meg maguknak és üvölt velem tovább. Egy másodpercet nem gondolkodtam és erélyesen rászóltam, hogy ne üvöltözzön velem. Megtorpant egy másodpercre, majd annyit mondott:
- Látom benned is elkezdett valami megváltozni. Ne haragudj, nem kellett volna rád üvöltenem. 
Egy picit elgondolkodtam, s mondtam, hogy semmi baj, tudom, hogy mind a kettőnknek az indulata a vidéki cégnek szól, küldik a rosszabbnál rosszabb munkákat, elcsúszott határidőkkel, referenciaképek nélkül "old meg rutinból" tanáccsal és az esetek többségében ki sem fizetik a munkát. 

Egy picit utána elvonultam Anonymousszal megbeszélni a dolgokat, hogy most mennyire is jó ez, hogy ez történik, nem szoktam erélyesen rászólni emberekre. Megkérdezte mit éreztem abban a pillanatban. Mondtam neki, hogy olyan volt, mintha egy rosszindulatú vénasszony hajolt volna fölém kapva az alkalmon, hogy végre valamiért elhordhasson és azt éreztem, hogy muszáj leállítanom, mert ez nem a kolléganőm és egyébként is, a munkámat végeztem. Megkérdezte milyen érzés volt visszaszólnom neki. Mondtam, hogy olyan, mintha egy seb, ami eddig befele fájt, most kifelé keresett magának utat, de az nem tetszett, hogy a reakcióm inkább ösztönös volt, mint tudatos. Erre Anonymous megnyugtatott, hogy idővel inkább tudatos lesz, mint ösztönös és szerinte nem vetettem el a sulykot, a kolléganőm megértette és elismerte, hogy erre a hangnemre nincs feljogosítva. Aztán megkérdezte mit éreztem utána? Azt, hogy nyugalom tölt el és perspektívába tudom helyezni mindkettőnk indulatát.

Aztán ez a kárálós öregasszony benyomás nem hagyott nyugodni. Két dolog dolgozik ilyenkor bennem, az egyik a projektív identifikáció, hogy erre nekem nagyon figyelnem kell, illetve egy másik dolog, ami a művterápiás tanfolyamon bukott ki belőlem, amikor megjegyezték, hogy nem fehér papírra készítettem a montázsomat, hanem egy olyanra, amin kockák végtelen sora ismétlődik egymás mellett. Erre azt mondtam elmélyülve, hogy egyikünk sem kezdi az életét úgy, mint egy fehér lap. 

Lementem a pincébe a kolléganőm után, rágyújtottunk egy cigire és elkezdtem kérdezgetni, hogy mit tud a nagyszüleiről. Kis idővel kilyukadunk az anyai nagymamájánál, akinek soha egy jó szava nem volt senkihez. Aztán nagyon fellelkesedett és elmondta, amit tud a családjáról. Trianon náluk is törés volt, Tóth felmenői voltak, nagy erdőgazdasággal rendelkeztek, aztán amikor elcsatolták a területeket, összefogott farönkökön "tutajoztak" le Magyarország területére. Aztán én is csatlakoztam a történethez, volt egy pár kép lementve a nemesi felmenőinkről, azokat kerestem, amikor észre vettem, hogy lefényképeztem valamikor még Angliában 2 oldalt egy könyvből. 

Később elővettem azt a két képet, s elolvastam. Agatha Christie - Hercule Poirot's Christmas (1938) regényéből a következő párbeszéd:

"After all I've told you?"
"I know dear, I know. But all that's in the past. It's all done and finished with."
"Not for me."
"No, because you won't let it die. You keep the past alive in your own mind."
"I can't forget."
"You won't forget - that's what you mean David."
His mouth set in a firm line.
"We are like that, we Lees. We remember things for years - brood about them, keep the memory green."
Hilda said with a touch of impatience:
"Is that anything to be proud of? I do not think so!"
He looked thoughtfully at her, a touch of reserve in his manner.
He said: "You don't attach much value to loyalty, then - loyalty to a memory?"
Hilda said:
"I believe the present matters - not the past! The past must go. If we seek to keep the past alive, we end, I think, by distorting it. We see it in exaggerated terms - a false perspective."
"I can remember every word and every incident of those days perfectly," said David passionately.
"Yes, but you shouldn't, my dear! It isn't natural to do so! You're applying the judgement of a boy to those days instead of looking back on them with the more temperate outlook of a man."
"What difference would that make?" demanded David.
Hilda hesitated. She was aware of the unwisdom in going on, and yet there were things she badly wanted to say.
"I think," she said "that you're seeing your father as a bogy! You're exalting him into a kind of personification of evil. Probably, if you were to see him now, you would realise that he was only a very ordinary man; a man whose life was far from blameless, but nevertheless merely a man - not a kind of inhuman monster!"
"You don't understand! His treatment of my mother ---"
Hilda said gravely:
"There is a certain kind of meekness - of submission - brings out the worst in a man - whereas that same kind of manner faced by spirit and determination, might be a different creature!"
"So you say it was her fault ---"
Hilda interrupted him.
"No, of course I don't! I've no doubt your father treated your mother very badly indeed, but marriage is an extraordinary thing - and I doubt if any outsider - even a child of the marriage - has the right to judge. Besides, all this resentment on your part now cannot help your mother. It is all gone - it is behind you! What is left now is an old man, in feeble health, asking his son to come home for Christmas."
"And you want me to go?"
Hilda hesitated, then she suddenly made up her mind.
"Yes," she said, "I do. I want you to go and lay the bogy once and for all."

Eszembe jutott, hogy amikor ezt olvastam, azt gondoltam, hűha ez az Agatha Christie nagyon tudott, illetve még jóval ezelőtt Hercule Poirot (csakis David Suchet által alakítva) volt a kedvenc sorozatom, meg persze Columbo. 
Volt szerencsém egy olyan helyen dolgozni Angliában, ahol az ápoltam egyik lánya színésznő volt, a másik pedig sminkmester, s dolgoztak együtt David Suchet-vel, rengeteg anekdotáik voltak és rengeteget néztük együtt a sorozatot. 
De vissza Agatha Christiehez, annyit olvastam róla régebben, hogy órákra elment sétálni és komplett párbeszédeket volt képes kiötletelni hosszú sétái alatt. Ezeken a sétákon születtek meg a könyvei.
Most újra rákerestem a nevére, s volt egy érdekes eset az életében. A férje bejelentette, hogy viszonya van egy nővel, amit nem akart feladni. Elköltöztek, Archiebald Christie folytatta a viszonyát, egyik este Agatha Christie lefektette a lányát, majd elment otthonról, 11 napra eltűnt, nyilvános keresésbe kezdtek, kiderült, hogy a férje szeretőjének a nevén becheckolt egy Spa Hotelbe, Agatha Christie ő maga nem emlékezett, hogy miért tette, vagy mi történt vele az alatt az időszak alatt. Retrospektíven az a megállapítás született, hogy disszociatív fugája volt.
Érdekesség még Agatha Christie életéből, hogy boldognak írta le gyerekkorát, már 4 éves korától megtanult magától olvasni, rendkívül élénk volt a fantáziája, azt képzelte, hogy a kertjük végtelen, s ajtók vannak benne elrejtve, amik különböző szobákra nyílnak. Mint az én pincém. Gyerekkorában voltak neki "képzeletbeli" barátai. 
Bár boldognak írta le gyerekkorát, 10 évesen ezt a verset írta "Cowslip" címmel:

There was once a little cowslip
And a pretty flower too
Yet she cried and fretted
All for a robe of blue

Now a merry little fairy,
who loved a trick to play,
just changed into a nightshade,
that flower without delay.

The silly little nightshade
thought here life a dream of bliss,
yet she wondered why the butterfly
came not to give his kiss.

Van egy dokumentum film fenn a youtube-on, ahol mutatják is az eredeti kéziratot, s ott én úgy látom volt még egy versszak hozzá, ahhoz képest, amit felmondanak:

"All told her she was silly
But that little naughty flower
Would not listen to their commands
And sat fronting by the hour."

Erről meg megint egy saját képem jutott eszembe, amit Lilithnek hívtam el, ezt még a Dakini fesztiválon láttam, megint csak LSD hatása alatt. Saját művterápián meg a tanfolyamon is sokszor előjött másoknál a pillangó, mit szimbólum és mások konszenzusos értelmezése az átalakulás és kiteljesedés, de szerintem ennél azért kell lennie egy jóval mélyebb jelentésének is. 

Hogy mit mondanék a könyv Davidjének és Hildájának? Hogy mindkettőjüknek igaza van, csakhogy nem a felnőtt férfinek kell látnia a zsarnoki apjuk földi mibenlétét, hanem a kisfiút kell visszavinni az időben és helyre raknia a jelenetet. Ahogy mi is tettük, egy kis segítséggel:

Megint valami össze-visszaságot álmodtam. Már nem emlékszem minden részletére. Anyuval zsörtölődtem, hogy ki kell pakolnom, rendet kell raknom és nem tarthatom a hátamat az ő dolgai miatt, hogy ami történt az nem helyes és közben kinyitok egy szekrényt, ami tele van kacatokkal, s legmélyen belül egy nagy lezárt fémkoffer. Mondom neki, hogy mindent ki kell pakolnunk, rendet kell rakni, de anyu megsértődik, hogy én hagyjam őtet csak békén, nem vagyok a jó kislánya. De nem is baj, mert ott van a húgom, ő jó kislány, nem olyan hálátlan, mint én. A húgom is csak annyit mond, hogy miért nem tudok csak úgy boldog lenni, minek vájkálok, adjak hálát az életnek, miért nem érem be ennyivel?
Miért nem érem be ennyivel? Visszhangzik a kérdés bennem. 
Snitt. 
Egy másik álomban Anitával tervezünk hajókirándulásra menni, nekem kell megvennem a jegyeket. Beállok az irodába, egy egész sereg gyerekkel együtt érkezem, akármelyik ablakhoz állok, a gyerekek beelőznek, de nem haragszom rájuk, párban állnak és nagyon igyekeznek helyesen megfogalmazni, hogy mit is szeretnének. Aztán sorra kerülök én is, mondom, szeretnék két felnőtt jegyet a hajóra. Az ügyintéző meg mondja, rendben, de kellenének a következő adatok a vásárláshoz:
- Mikor született?
- Hol született?
- Az anyja leánykori neve?
És szeretnék rá válaszolni, és ott peregnek a betűk a fejemben, de nincs értelmük és nem tudom kimondani. Sírva fakadok a pénztáros hölgynek, hogy de én csak két jegyet szeretnék a hajóra, nem kaphatnék két jegyet?
- Mikor született?
- Hol született?
- Az anyja leánykori neve?
- Mikor született?
- Hol született?
- Az anyja leánykori neve?
- Mikor született?
- Hol született?
- Az anyja leánykori neve?

Aztán megébredtem és elkezdtem sírni, s akkor mellém szegődtél és elkezdtél kérdezni, hogy emlékszem-e mit csináltunk művészetterápián és mondtam, hogy persze igen. 
A legutóbbin az erdőben gyűjtöttem tobozokat, egy fémkupakot, egy követ és egy tüskés rügyet. A tisztáson, ahova értünk, kiraktam a tobozokat úgy, hogy egy nagyon kicsi tobozt védtek a sok tüskétől. A kővel és a kezeimmel pedig egy kis gödröt ástam. Közben pedig azt magyaráztam, hogy mindig védtetek, ahogy tudtatok és sokat szenvedtetek helyettem és szeretném, ha most már megpihenhetnétek, és hogy jó legyen a nyugvóhelyetek, tudom, hogy mélyre kell ásni, s piszkos lesz a kezem. Majd szépen betemettelek titeket, s mondtam, hogy számomra mindig élőek lesztek, nem halottak, csak szeretném, ha megpihenhetnétek és egy részetek visszatérhetne oda, ahonnan jöttetek. És odaállítottam a kis követ, hogy tényleg emlékezni fogok rátok, a söröskupakot, ami fényesre volt kopva, pedig a földbe helyeztem. Olvastam, hogy az ókoriak gyakran helyeztek pénzérmét a szemre, hogy sikeresen átkelhessenek az alvilágba. Én erre azt mondtam, hogy szeretném, ha ti is sikeresen visszatérnétek, illetve, hogy ez nekem a tükröt is jelenti, a reflektálás képességét, s én alapvetően úgy érzem, hogy jók vagytok és köszönöm, hogy segítettetek. Megkérdezte a terápia vezetője, hogy mi lesz a legkisebb tobozzal? Zsebre vágtam és azt mondtam, most már nekem kell vigyáznom rá.

Aztán eszembe juttattad az azelőttit, amikor agyagozni kellett. Az volt a téma: szerepeim egy párkapcsolatban. Akkor kiraktam egy férfit, kiraktam egy nőt és kiraktam egy gyereket, meg csináltam neki még két fejet. Erre azt mondtam,  hogy még mielőtt félre értik, nekem ezek lelki minőségeket jelentenek és mondtam, hogy itt azért vannak elakadások. A férfi minőségnek meg kellene engednie önmagának, hogy sírjon, mert az fontos. A női minőségnek meg azt, hogy ne legyen benne ennyi szégyen. A gyerek résznek pedig el kell hinnie, hogy nem csak a jó gyereknek van helye, hanem a dühösnek és a sérültnek is, s minden fejét ugyan úgy viselheti, ugyan úgy szeretni fogom. 

Aztán elővetted a képet a művterápiás okításról, ahol a lila égből egy aranyköves út megy végig az erdős-virágos részeken, át a gyászvirágokon, be a fekete-vörös földbe. Akkor megkérdezték, hogy el tudom-e képzelni fejjel lefelé is a képet és mondtam, hogy igen, bár így nem nagyon láttam értelmét. Így most is megfordítottad a képet az elmémben és azt mondtad Anonymous, hogy nézzem meg jobban, most sem látom? 
És nézem a képet és az jut eszembe, hogy te Anonymous, ez azt jelenti, hogy én belül már lila vagyok és nem fekete meg piros? És hogy nincs is köd, meg kátyú, hanem egy aranyköves úton megyünk, mint Dorothy a virágos erdőben lebontani a tüzes falakat, amivel Óz vette körbe a tengerpartot? 
Erre azt éreztem, hogy megnyugtatóan elmosolyodtál, s megígérted, hogy segíteni fogsz, de igazándiból már ezt a történetet is megfestettem, az utat, az erdőt, a virágokat, a hegyeket és a tengerpartot is. 

Ezt a dalt pár napja találtam és nagyon megtetszett, vannak dalok amik így egyszerűen bekattannak és saját életre kelnek bennem, ezeket szoktam hatszögletű számoknak hívni. Ezt a kifejezést akkor kezdtem el használni, amikor még aktívan drogoztam, bármelyik pszichedelikus szer hatására (gomba, lsd, néha kicsit az ekitől is) teljes szinesztéziám lett, a zene színekké, formákká, érzésekké, történetekké változtak át, és az esetek többségében, amikor már minden nagyon absztrakt lett, akkor a zenét úgy érzékeltem, mintha az égen a legszebb hatszögletű sarkifények vibrálnának ütemre és néha egy méhecske volt a DJ :)

Már több mint egy éve nem drogozom, de valami azért mégiscsak egy picit "nyitva" maradhatott bennem. De térjünk a tárgyra, a Shanti People-t régen is szerettem, a Passion volt az egyik kedvencem, arra lehetett ropogtatni velőt rázóan. Ez a szám elvileg egy stotra, ami szanszkritul annyit tesz, hogy óda, dicsérő himnusz, elégia, amit énekelni szoktak a sasztrával ellentétben, amit inkább recitálni szoktak.

A Mahishasura Mardini stotrát akkor szokták énekelni, ha a félelmeink és nehéz helyzetek felett szeretnénk győzedelmet aratni. És itt most egy kis mitológiai kitérőt tennék a Wikipédia segítségével.

Az egész strota a "Devi Mahatmyam"-ra épül, ami egy hindu krónika Durga Istennő Győzelmeiről. Durga a hindu hitvilágban pedig a háború, az erő és a védelmezés istennője volt.

Wikipedia szerint pedig:

Durga (dévanágari írással: दुर्गा, „megközelíthetetlen”, „legyőzhetetlen”),a hindu anyaistennőnek, Mahádévinek egy népszerű, vad formája. Siva saktijának^[1] kegyetlen és ádázul oltalmazó megnyilvánulása,^[2] a teremtés dharmáját fenyegető démonok elpusztítója a hindu mitológiában.^[3] A gyönyörű nőt több mint 18 fegyverrel, 10 karral ábrázolják hátasállatán a vad oroszlánon vagy a tigris társaságában.

Gyakran küzdelem közben, vagy győztesként jelenik meg, legnagyobb győzelmét a bivalydémon, Mahisászura felett aratta. Durgát évente fesztiválokkal ünneplik, a két legjelentősebb fesztivál a navarátri és a durga púdzsa.

Durga, a harcos istennő azért jött létre, hogy legyőzzön egy Mahisászura nevű pusztító démont. Mahisászurának Brahma olyan hatalmat adott, mellyel győzedelmeskedett minden férfierő felett. Mahisászura a terror uralmát valósította meg a földön, a mennyben és az alsó világban, és se ember, se isten nem tudta megállítani. Az istenek is tehetetlenek voltak. Siva, felismerve, hogy egyetlen ember vagy isten sem képes legyőzni Mahisászurát megkérte a feleségét, Párvatit, hogy vállalja a női harcos istennő szerepét, és ölje meg a démont. Párvati elfogadta a szerepet. Közben az istenek tanácskoztak, és megállapították, hogy a démon már feldúlta mindhárom világot. Erejüket egyesítve fénysugarat hoztak létre, amely elérte Párvatit. Ezáltal készen állt harcolni a démonnal, hogy megmentse az isteneket. Az új erőkkel rendelkező istennő a Durga nevet vette fel. Ő a női nem legfőbb isteni formája, az anyaistennő. Durgát nem teremtették, ő az összesített energia női megtestesülésének formája.

Mahisászura kezdetben alábecsülte Durgát, és arra gondolt: "Hogyan ölhetné meg őt egy nő, akit a legfőbb istenek se tudnak? Durga nevetésével földrengést keltett, mellyel megtépáza Mahisászura erejét. A szörnyű Mahisászura harcba indult ellene, változó formákat öltve. Először egy bivalydémon képében jelent meg, akit Durga kardjával legyőzött. Aztán megváltoztatta a formáját és elefánttá vált, ennek Durga levágta az ormányát. A démon Mahisászura folytatta a harcot, egy oroszlán, majd egy férfi formáját véve fel, de Durgát nem tudta legyőzni. Ekkor Mahisászura újból támadt, férfi formáját elkezdte bivallyá változtatni. Az istennő ekkor kardjával levágta Mahisászura bivalyfejét.

Akit jobban érdekelnek a részletek, itt átfogóan olvashat róla.

A dalban két versszakot énekelnek újra és újra melyek pedig:

11.
Ayi Sumanah-Sumanah-Sumanah Sumanah-Sumanohara-Kaanti-Yute
Shrita-Rajanii Rajanii-Rajanii Rajanii-Rajanii Kara-Vaktra-Vrte |
Sunayana-Vi-Bhramara Bhramara-Bhramara Bhramara-Bhramara-[A]dhipate
Jaya Jaya He Mahissaasura-Mardini Ramya-Kapardini Shaila-Sute || 11 ||

Meaning:
(O Divine Mother, I invoke You and take refuge in Your Auspicious Feet)
11.1: Salutations to You O Divine Mother; I Invoke You; Whose Beautiful Mind is United with a Charming Appearance,
11.2: (I Invoke You) Whose Beautiful Face makes Subserviant the Beauty of the Moon Light of Night by Hiding them with Its Own Beauty,
11.3: Whose Beautiful Eyes Conquer the Beauty of the Bees by Its Own Beauty,
11.4: Victory to You, Victory to You, (I take Refuge in Your Auspicious Feet) O the Destroyer of Demon Mahishasura; (Victory to You) Who Shine with Beautiful Locks of Hair and Who is the Daughter of the Mountain.

1.
Ayi Giri-Nandini Nandita-Medini Vishva-Vinodini Nandi-Nute
Giri-Vara-Vindhya-Shiro-[A]dhi-Nivaasini Vissnnu-Vilaasini Jissnnu-Nute |
Bhagavati He Shiti-Kannttha-Kuttumbini Bhuri-Kuttumbini Bhuri-Krte
Jaya Jaya He Mahissaasura-Mardini Ramya-Kapardini Shaila-Sute || 1 ||

Meaning:
(O Divine Mother, I invoke You and take refuge in Your Auspicious Feet)
1.1: Salutations to You O Divine Mother, I Invoke You; Who is the Daughter of the Mountain; By Whose presence the whole World is filled with Joy; For Whom the whole World is a Divine Play and Who is Praised by Nandi,
1.2: (I Invoke You O Devi) Who Dwell on the Summit of the Vindhyas, the Best of the Mountains; Who give Joy to Lord Vishnu (as His sister) and Who is Praised by Lord Indra,
1.3: O Goddess Bhagavati, Who is the Consort of the One with Blue Throat (Lord Shiva); Who has Many Many Relations in this World (being the Cosmic Mother) and Who has Created Abundance (in Creation),
1.4: Victory to You, Victory to You, (I take Refuge in Your Auspicious Feet) O the Destroyer of Demon Mahishasura; (Victory to You) Who Shine with Beautiful Locks of Hair and Who is the Daughter of the Mountain.

Aztán random módon találtam még ezeket:

Az Isteni Anya imádata
Amikor az Isten iránti hatalmas vágyódás megjelent benne, a Rámakrisna elviselhetetlennek érezte az életet Isten látomása nélkül. Már véget akart vetni életének, amikor az áldott látomás hirtelen leszállt rá. Ezt leírva a Rámakrisna így szólt:

„A szoba minden ablakával és ajtajával, a templom és körülöttem minden eltűnt a szemem elől. Úgy éreztem, mintha semmi sem létezett volna, és helyettük az értelem határtalan, ragyogó óceánját érzékeltem. Bármelyik irányba fordítottam a szemem, mindenfelől e sugárzó óceán hatalmas hullámai rohantak felém, és rövid időn belül körülöleltek és teljesen elnyeltek. Ily módon beléjük veszve, elveszítettem hétköznapi tudatomat, és a földre zuhantam.”

Ugyanarra a tapasztalásra utalva egy másik alkalommal a következőket mondta:

„A szoba padlójára estem, teljesen elveszve a látomás elragadtatottságában. Tökéletesen öntudatlan voltam arra nézve, hogy mi történt körülöttem vagy hogy ez a nap vagy a következő miképpen zajlott. Az egyetlen dolog, amelyre bensőmben tudatos voltam, az volt, hogy lelkemen keresztül az öröm olyan elmondhatatlan óceánja hömpölyög át, melyet soha azelőtt nem tapasztaltam. Ezzel egyidejűleg tudatos voltam, lényem legmélyéig, az Isteni Anya szent jelenlétére is.”

A Rámakrisna tiszta elméje maga volt az első és legfontosabb tanítója. Erről azt mondta:

„Bármikor szükség volt rá, egy fiatal szannjászin [szerzetes] jött elő a testemből, külsőleg teljesen olyan, mint én, és mindenre megtanított. Amikor ily módon megjelent, néha megőriztem egy csekély tudatosságot a külső dolgok iránt, máskor minden tudatosságomat elveszítettem a külvilág felé, kivéve az ő jelenlétét és cselekedeteit. Amikor visszatért a testembe, újra tudatos lettem a külvilágra. Amit tőle hallottam korábban, azt hallottam újra Bráhmanítól, Tóta Púrítól és másoktól. Amit előzetesen tőle megtanultam, ugyanazt tanultam meg később ezektől a tanítóktól.”

És most szeretnék pár általam készített rajzot megosztani.

Egy Frazetta rajztanulmány, 2015-ből

Egy önportré, 2019-ből, egy átdrogozott Dakini fesztivál után:

Egy festmény a Nyírős látogatásom után, 2020 tavaszán:

Első művterápiás képem, 2020 nyár elején:

Egy terápiás foglalkozás után készített kép 2020 év végén, hogy milyen Anonymousszal beszélgetni:

Vannak egybeesések, de a saját szanitásom megőrzése végett ezeket a dolgokat egy vállrándítással elintézem.