Pici fejfájás, nagy fülzúgás, ma az lett a tervem, hogy mély takarítok és rendet rakok a szobámban, minden kicsit össze-vissza lett, a szőnyeget is kézzel takarítom ki, fizikailag is átmozgatott, a szobámban is jobban éreztem magamat, én is jobban éreztem magamat. A tegnapi tánctól jól eső, de intenzív izomlázam lett az egész hátamban, mintha a sok magába görcsölő izmokat sikerült volna felszedni a tapadásukból.
Takarítás közben átnéztem az elmúlt évek művterápiás rajzait, a leveleket, amiket írtam, jól esően megkönnyeztem, hogy egy csomó mindenen már túl vagyok és csomó jó meglátásom lett, csak néha elfelejtem, hogy ez már oké, már megvan dolgozva.

Fejfájásra ébredek, megígértem magamnak, hogy ma reggel táncolni fogok, reggeli kávé után feltettem a fülest és 2 órán keresztül táncoltam, ahogy jött bármi mozdulat, feszülés, gondolat, kép, monodráma, mindennek adtam teret, mozdulatot. Utána is fájt a fejem, csak akkor már ilyen "kipezsgős" fejfájás volt.

Késő délutánra viszont visszajött a fejfájás, nagyon zúgott a fülem is, majdnem írtam egy emailt, hogy szeretnék visszamenni terápiába, mert nagyon nem érzem jól magamat és "mentsen meg" végül elmentem sétálni egy órát, nagyon nehéz volt bármire is koncentrálni, aztán arra gondoltam koncentráljak arra, hogy vagyok most a testemben és ez végül groundolt és egész oké lettem a séta végére. Este házi pitát gyúrok.

Egy kis afrikai szigetről álmodtam, köztársaság, egy kedves középkorú fekete nő az elnöke, vannak hegyei, homokos tengerpartjai, meg lehet élni egyszerűbb munkákból, az álmom erről szólt, hogy beszélgettem ezzel a nővel, hogyha ide költöznék, azt miként tehetném.

A konyhában elkezdek sírni és félni és azt is érzem, hogy elegem van a félelemből. Valahogy sikerül megnyugtatnom magamat és oda kijutni, hogy mi lenne, ha úgy állnék magamhoz, hogy a mostani formám, testsúlyom, alkatom, ahol vagyok, az most éppenséggel a legjobb és legideálisabb helyzetem lenne, akkor hogy bánnék magammal és hogyan viszonyulnék a dolgokhoz?

Erre kezdtem írni egy listát, a listát megírni kész akaratharc volt, mert legszívesebben nem csináltam volna semmit. Furcsa mód mindig az jutott eszembe, amit brainspotting előtt mondott, mielőtt rám rakta a takarót: Orsi fel kell állni, nincs mese.
Végül nagy nehezen megírtam.

Reggel megint benne vagyok valamiben. A Renegáttal vagyok pattanásig feszültségben. Nem emlékszem miről szólt, de egy elég hosszú monodrámát nyomok magamban. Olyasmivel zárul, hogy nagyon is jól tette a dolgát és még E. is azt mondta, hogy jól megoldott helyzeteket, megtette, amit meg kellett tennie. Valami fájdalmasan a helyére kattant, elbőgöm magamat a hirtelen jött csendtől a fejemben, aztán eszembe jut, hogy dolgozni kell menni, indulás előtt még meghallgatom Boudicca dalát.

Azt álmodtam újra bekerültem a fogtechnikus suliba és egy kivehető pótlást kellene elkészítenem és azzal szenvedtem, hogy mindent elfelejtettem, s imposztornak érzem magamat.

Reggel gondolkodtam, hogy ez mennyire szól a mostani saját csoportélményemről. Teljesen is, válaszoltam magamnak. Nagyon nehéz helyzetek adódnak, amiket úgy érzem nem tudok megoldani. Nem tudom a problémáikat megoldani, nem tudok mindenkinek megfelelni, de nem is azért tartok csoport üléseket, válaszolok magamnak. Sokat meditálok csoportok előtt, leginkább azon, hogy tudjak szeretetteljes lenni, kegyelemteljesen figyelni, elfogadni azt, ahol vannak, s az erősségeikre építeni, a legkisebb sikernek is örülni.

Online tanulócsoport.
M. hozza be, hogy egy családban és egy csoportban, ha látjuk, hogy valaki katasztrófális döntést készül meghozni, akkor azzal kapcsolatban hogyan kommunikáljunk, vagy adjunk tanácsot...
Erre reflektáltunk, a csoporttal kapcsolatban nem emlékszem már mit mondtam, a családdal kapcsolatban azt emeltem ki, hogy az egy nagyon más műfaj, könnyű a megszokott szerepeket felvenni, de talán érdemes azt a kommunikációs stratégiát tudatosítani, hogyha szerintünk rossz döntést is hoz az illető, akkor is kommunikáljunk úgy, hogyha tényleg baj van biztosan érezze azt, hogy bizalommal fordulhat hozzánk segítségért.
Aztán E. mondta, hogy vegyük elő egy picit a jegyzőkönyveket átbeszélni a tartalmukat. Én kellemetlenkedtem ezzel kapcsolatban többször is, E. többször megkérdezte, hogy mi ezzel a bajom, egyébként is én írtam a legtöbbet ezzel kapcsolatban, ráadásul olyan irodalmakra hivatkozva, ami nem is volt tananyag. Mondtam, hogy egyrészt nem tudom mi célt szolgál a jegyzőkönyv, oké itt a saját szakmaiságunkat kell bemutatni, de ha magamnak készítem, mert tudom, hogy van haszna, akkor mit kell igazándiból kiemelnem, nyomonkövetnem egy jegyzőkönyv írásakor? A másik bajom, hogy a moodleben megtalálható anyagok nem kifejezetten foglalkoznak a csoportjelenségekkel konkrétumokban, pl a Delfi örököseiből az a 10-20 oldal, ami fent van ténylegesen nem ír semmit. Frusztrációmban vettem egy átfogó könyvet a csoportdinamikai rendszerekről, de az mégjobban összezavart, mert sokféle van, s leginkább kidobtam volna az ablakon az egészet és maradtam annál, hogy akkor írom azt, amit én tudok. A másik bajom, hogy leírhatom, hogy ezt a freudi, azt az analitikus, amazt meg akármilyen pszichológiai felfogás szerint kérdeztem, feltételeztem, stb, de ezeket az elméleteket és rendszereket mélységeiben nem ismerem és alapvetően egyéni terápiás helyzetekre születtek és nem egyéni terápiás helyzetekben vagyunk, hanem csoportos. Csoportos helyzetekben, főleg az elején a munkamező/irracionális tartomány számomra az iránymutató, milyen abban a csoportban lenni, milyen asszociációk jönnek fel a csoporttagokban, bennem, az asszociációk milyen háttérre utalhatnak, ha létre jön a csoportban egy kohézió, hogyan reagálnak egymás problémáira, a kohézió ellenére milyen konfliktusok ismétlődnek, az ad mind egy  egyéni gestaltot, mind kirajzol egy csoportos gyökérkonfliktust, nem azért használom a gestaltot most is, mert tudom a gestalt terápia csínyját-binját, hanem mert ez áll legközelebb ahhoz, amit érzékelni vélek, aztán mik azok a tudattalan családi és vagy egyéni hiedelmek, amik visszafogják, de ezeken mind felül egy ponton azt is fel kell ismerni, hogy elköteleződhetek akármilyen elmélet mellett, a csoport munkamezeje lesz a legmeghatározóbb, ahogy próbálnak egymás problémáira reagálni, nem pedig én, ezeket meg nem írhatom így le a jegyzőkönyvbe, mert az akkor meg egyrészt szakmaitlan, másrészt egy rövid csoportfolyamatban csak nyomokban érzékelhetőek.

E. megerősíti, hogy ez mind jó, amit mondok, csak próbáljuk szakmai nyelven megfogalmazni. Megkérdezi még a csoportot is, hogy másnak is nehézséget jelentett-e a csoportdinamikai meghatározások, visszajelezték, hogy igen, mondta E., hogy sajnálja, hogy ez csak most derült ki, de akkor a következő alkalmon ezzel készül.
Visszajeleztem, hogy nem a jegyzőkönyv szükségességét, vagy a szakmaiságra való törekvést kérdőjelezem meg, hanem valami még ezzel kapcsolatban nem állt össze bennem, de próbálom befogni és nem széttrollkodni az ülést.
E. visszajelez, hogy megszólalhatok, nem kell befognom.
Az ülés végefelé valami mentén behozom, hogy értem E. "szent közömbösség" álláspontját és azt is tudom, hogy aranyból van a szíve, de N.-nel kapcsolatban, nem töltötte el aggodalommal? E. mondta, de hogy kezeltük. Replikázok, hogy eléggé későn tudtunk visszajelzést adni neki. E. elgondolkodik, hogy megvizsgálta, hogy ebben mi volt a szerepe, tudatosította, amit tudatosítani kellett, de nem érti ezt most miért hozom be.
Megismétlem, hogy a kérdésem ennyi volt, nem-e töltötte el aggodalommal, az ami a csoportban történt? Mert én azt éltem meg, hogy a csoport keretei Norbival kapcsolatban egy ponton csődöt mondott és ez engem aggodalommal töltött el, hogy mindenki beszél arról, hogy félelemmel vannak iránta, de senki nem tud visszajelzést adni Norbinak.
E. visszakérdezett, hogy tán meg kellett volna kérdeznie, didaktikusan, hogy félünk tőle?
(Megjegyzem magamnak, hogy házhoz mentem a pofonért.)
Később az én jegyzőkönyvemet vesszük végig, csak két ponton pontosít E. hogyan lehetett volna jobban megfogalmazni a mondandómat. Itt is kicsit replikázok, hogy de egyszer meg azt mondta ne tegyek bele kérdőjelet, hanem írjam azt, hogy erre vagy arra utalhat. Erről beszélgetünk, hogy mire is mit mondott pontosan.
A végén mondtam, hogy nem értem például, hogy többször megkérdeztem a csoportot, hogy mi akadályozta őket a megosztásokban, s csak az utolsó alkalmon tudtak erre válaszolni, pedig 3x is megkérdeztem.
E. megkérdezte, hogy én magamban mire jutottam miért? Mondtam, hogy az, hogy a végére jött létre egy jó csoportkohézió, meg szerintem az is közrejátszott, hogy elmondtam, hogy nekem ez egy vizsgacsoport és valszeg ők is egy kicsit úgy érezték, hogy vizsgáznak. Meg borzasztóan sikerült az első alkalom, az összes félelmem szinte megtestesült, borzasztó volt.
E. megnyugtatólag annyit mondott, de hogy megoldottam a helyzetet, felülkerekedtem rajta.

Még beszélgettünk, aztán vége lett az online ülésnek.
Elővettem magamban a Renegátot, hogy most jobban érzi magát, hogy sikeresen beszólt már megint?
Mérgesen annyit mond, hogy az ő kérdéseinek is van érvényessége.

Az után nagyon sok rossz emlék/érzés jött fel, hogy miért nem ért egyet a "szent közömbösséggel" úgyhogy hányinger közeli fejfájással töltöm a hétvégét meg sírással.
Egy ponton leülök a Renegáttal, hogy úgy érzem ez a kérdés inkább kezd arról szólni, hogy ő miben és kinek nem hisz, s kezdem azt érezni, hogy legszívesebben azt mondaná, hogy senkiben és semmiben önmagán kívül és csak hozza fel a csalódásait és ettől kezdek már egy kicsit kikészülni és ha én kikészülök, akkor mérget vehet rá, hogy ő is. Mi lenne, ha megfordítanánk a kérdést és arról kezdenénk beszélni, hogy önmagán kívül miben hisz?
Beszélgetünk magunkban az integrációról, a Renegát tart attól, hogy akkor most ő felesleges, vagy hogy ő úgy nem hajlandó eltűnni, hogy nem vagyok magamat képes hitelesen képviselni és konfrontálódni amikor arra szükség van. Mondtam, hogy ez az egész nem kezdődött volna el, ha részben nem szeretne integrálódni és Orion sem tűnt el teljesen, szóval ez nem a feleslegességről szól és abban is biztos vagyok, ha hülyeséget csinálok ő lesz az első gondolatom, hogy mégis mit kellett volna csinálni.

Ha nem is belső feszültséget, de egy nagy adag depi nyugtalanságot éreztem az elmúlt két napban, így megcsinálom a fehérszoba imaginációt.
Az első kép egy gőzmozdony, amely elindul, régi osztálykirándulásos képek jutnak eszembe, szétszórt szotyi a vonat padlóján, zötykölődés, zöld táj. Zsupsz vissza a szobába, a műtőssegéd hozza ki a kicsi énemet, biztonsággal tölt el most azaz emlékfoszlány, amikor a karjaiban cipelt, az emlékkel ellentétben itt most nem vitt tovább a műtőbe, hanem letett elém és úgy ment tovább a műtőajtó felé. Megfogom kicsi Orsi kezét és úgy megyünk mi is utána, a műtőben tálalom magamat, de a szájszétfeszítés helyett leoltják a műtőslámpát és a műtősök megnyugtatnak, odafurakodik a Renegát jobbról és int, hogy minden rendben, eszembe jut, hogy ezt már megcsináltuk terápián imaginációban így megjelenik Ön is bal oldalt, hogy igen, ezen már túl van Orsi.
Vissza a fehérszobába. A papám jelenik meg pórázon egy kutyával, Köveskálon egy rokonunk telephelyét őrizte kikötve, ez volt az egyetlen állat, akivel a papám nagy szeretettel bánt, mindig vitt neki maradékot és megdicsérte, hogy teszi a dolgát.
A papa önmagát látta a szabadság nélküli kutyában, aki mostoha körülmények ellenére is tette a dolgát. Megölelem a papámat, hogy talán másként is lehetett volna az élete, de örülök, hogy odaát megtalálták egymást a kutyával és társak lettek, a papa tovább állt a boldogan csaholó kutyával.
Az jut eszembe, hogy valamitől még mindig félek, lenézek a fehér padlóra és az árnyékom hosszúra nyúlik és kést tart a kezében. "Simogassuk meg egymás árnyékát.." jut eszembe csoporttárs Zs. egy versrészlete.
Beleesek az árnyékomba, az űrben tálalom magamat. Mindenség, vagy űr? Mindkettő. Szép, szédítő, hatalmas, kicsi vagyok, minden rendben.
Egy kéz körvonala megfog. Hollóvá változik, vállon ragad a karmaival, gyorsan suhanunk, fehér köd négyzeteken suhanunk át egyre gyorsabban. Egy végtelen ugyan úgy kinéző folyosón tálalom magamat. Előttem, utánam minden ugyan úgy néz ki. Luminal space, jut eszembe.
Bemegyek egy ajtón, a szoba teljesen fekete. Egy síró kislányt tapogatok ki, az arcát. Ez én vagyok, a magam arcát tapogatom. Az átsírt éjszakák jutnak eszembe, de nincs érzés és nem jut eszembe semmi, így csak átölelem magamat, egy ponton tapogatózni kezdek, hogy okkal vagyok itt bizonyosan. Egy lábba ütközöm, megfog a tulajdonosa és kitesz a szobából, vissza a fehér folyosóra.
Benyitok egy másik ajtón, az űrben tálalom magamat, zuhanni kezdek, majd a fehér szoba padlójára esek.
Vége.

Lefekvéskor eszembe jut egy téma, amit E. sokszor javasolt szupervíziós ülésén Zs-nek: mi van a kút mélyén?
Megjelenik egy kút alja, egy fehér igazgyöngyöt találok, felemelem a szemem elé: a szemem fénye jut eszembe.
Megjelenik előttem a papa, ahogy tart és azt mondja nekem, amikor kicsi voltam, hogy én vagyok a papa szemefénye, majd helyet cserélünk, a papám megtört öregemberként kapaszkodik belém, én lila ruhában állok vele szemben és a papa csak annyit ismételget, hogy ő megtette a kötelességét.

Megint templom, próbálom elfogadni, ami bennem történik, rendkívül hamisan, de boldog gyerekként éneklem a zsoltárokat, most nem sírok. A prédikáció megint isten hatalmáról szól, meg az ellenállásról, hogy sokszor előfordul, hogy kikérjük magunknak, hogy mi azt jobban tudjuk. A Renegát a fejemben feláll és egy fordított humorral boszorkányságot kiált. Próbálom szellemi tornaként felfogni.
A Renegáttal beszélgetek erről magamban, a Renegát arra jött rá, hogy egy gyereket védelmezni mindennel szemben sokkal egyszerűbb, mint támogatni és gondoskodni róla olyan dolgokban, ami pl ellentétes az ő nézeteivel, de igyekszik, az még ijesztőbb, hogy az a gyerek, aki annyira más, mint ő, valójában ő is.

Semmi munka, így családfa kutatást kezdek a munkahelyemen, Györffyeket keresek, találok családfát az 1600-as évekig visszamenőleg, meg van külön Györffy találkozó Köveskálon. Hirtelen eszembe jutott, hogy a mama családfáját és történetét viszonylag jól ismerem, de a papáról, akinek több testvére is volt alig. Írok facebookon egy köveskáli csoportba, hogy a nagypapám rokonait keresem, adtam meg neveket is, akikre biztosan emlékszem. Hamar össze is kötnek I-vel, sokat beszélgettünk, ő Ajkán lakik, emlékezett rám és Szilvire is, azt mondta, hogy a papáék valamin összevitatkoztak, ő sem tudja min, s azóta nem volt kapcsolat a mi családjainkkal. Kérdezte, hogy mi nem beszélgettünk erről? Bevallottam neki, hogy nem, apu és a testvére sincsenek jóban, mindketten elváltak, én sem vagyok jóban apuval, de a húgommal tartjuk a frontot. Megegyeztünk, ha jön Budapestre hoz fényképeket és beszélgetünk.

Ezek után sokat gondolkodtam, főleg Renegátként, hogy olyan mintha a múltban történt hatalmas ütközés folytatása lennék egy törésvonalban, hogy valójában megoldások helyett nagyon sokszor én is inkább ellenállást választok. Sokszor eszembe jut még a papa elbeszélése, hogy a vietnámi háborúval kapcsolatban ő a békéről írt és nem a kommunista propagandáról, meg az, hogy ő azt mondta a munkahelyén, hogy nem azért tanult, hogy beálljon kommunistának és inkább választotta a hátrányos megkülönböztetést, minthogy az elveivel szembe menjen. Ugyan ez a békeszerető és idealista Papa képes volt minden rokonságával megszakítani a kapcsolatot. Ahogy én is majdnem.
Húgommal is beszélgetünk erről, ő is nagyon örül, hogy megtaláltuk a Papa rokonait, ő azt gondolja, hogyha négyen-öten vannak testvérek, elkerülhetetlen, hogy egyik-másiknak elmérgesedik a viszonya. Közben elmondja azt is, hogy szerzett nekünk "legjobb barátok" karkötőt névnapomra, azt mondta, hogy úgy érzi mindig számíthatunk egymásra.