Húgom többször felhozta, hogy szeretné mind két gyerekét megkeresztelni, s mivel én vagyok az egyetlen, aki konfirmálkodott, legyek én a keresztanyjuk mind a kettőjüknek.
Elmegyek végül templomba, pont keresztelő van, zsoltár éneklés, érzem, hogy regresszálok és sírni kezdek, sok az archetipikus kép a zsoltárok szövegében, fény az éjszakában, csillagoség. A Renegát részem döbbenten kommentálja, hogy nagyon sok belső kép innen ered.
A keresztelő nagyon megható volt, ahogy mindenki ígéretet tett a kisgyermek támogatására, becsúszik a kérdés bennem, hogy mégis mi ment ennyire félre az én életemben.
A második felében Isten és Jézus hatalmának fel/elismeréséről volt szó. A Renegát részem fészkelődött, hogy na pl. ez, ez őt kifejezetten zavarja. A végén presbiter választással kapcsolatban beszélnek a jelentkezők, rengeteg a mikroagresszió a jelöltek reflexióiban, hogy miért éppen őt válasszák a másik jelölttel szemben. A Renegát behozza azt a képet, ami Jungot foglalkoztatta gyerekkorában: Isten szarik az egyházra.
Anonymous tesz egy javaslatot, hogy bele olvashatnék a belső várkastély könyvbe.

"You are not who I hoped you to be."

At the bottom of each and every conflict we desperately try to avoid this very sad, but profound insight. We might yell, lash out, taunt, criticize with scrutiny our important relations in order for them to fulfill our aching fantasy and immediately stop the dangerous detour: to be the good, the be the right person for oneanother.
In reality a true relationship of any sorts starts when coming to terms with reality, that the other person might not be who we wished for and we find the courage to ask: who are you then?

Aztán az jutott eszembe, mekkora áldás is valójában az, amikor néha érezzük azt, hogy a másik tudott az lenni, akit szerettünk volna, hogy legyen nekünk.

Most az Ön lányával álmodtam.
Nem tudom hol, hogy, egy asztalnál találtam magamat vele. Amikor rájöttem, hogy ő tényleg az Ön lánya, nagyon kínosan éreztem magamat, mert ezt el akartam kerülni. Ki is mondtam, hogy nekem nem szabadna itt lennem.
- Az anyukám miatt?
- Igen.
- Az anyukám csak az anyukám nekem. Most jársz hozzá?
- Most éppenséggel nem.
- Akkor szerintem rendben van.

Annyi maradt meg, hogy egy faasztalnál ülünk, megterítve, tészta volt bekészítve bal oldalt, világoskék kerámia tálban. Egy ponton megjelenik a húgom is, hogy készített húsmentes bolognai szószt és a tészta mellé rakta, majd elment. Itt konstatáltam, hogyha Szilvi is itt van, akkor csak álmodom, próbáltam körbe nézni, de az asztalnál tovább nem láttam, hát jó, gondoltam. Mindenki szedett magának.
Mondtam neki, hogy biztosan sokat kell tanulnia. Azt válaszolta, hogy sokat tanul, de szeret is tanulni.
Kérdeztem, hogy másra is van-e ideje?
Azt mondta persze, hogy Ön megtanította projektekben gondolkozni. A vizsgák és a tanulás is egy-egy projekt meghatározott óraszámmal, a szórakozásra, utazásra előteremteni a pénzt/körülményeket az is egy projekt meghatározott óraszámmal, ha mások is részt vesznek benne, akkor könnyebb, így mindig minden megvan időben.
Erre azt mondtam, hogy ez tök menő.
Ő azt mondta ezt bárki meg tudja csinálni, csak sokan nem mernek tervezni az életükkel.
Még beszélgettünk ezekről egy picit, de csak benyomások maradtak meg a fejemben.
- Ha vissza szeretnél menni terápiába, szerintem írj anyunak nyugodtan.
- De nem vagyok vészhelyzetben, csak tanácstalan néha, de aztán idővel mindig rájövök, hogy ez vagy az a dolog már volt terápia tárgya is és csak emlékeznem kellene. Azt hiszem szeretném megmutatni, hogy önálló is tudok lenni.
- Szerintem anyu csak olyanoknak tud segíteni, akik egyébként önállóak.

Művterápiás egyéni alkalom, ahol az Autoritást jártuk körbe, az autoritás külsőleg nekem még mindig úgy jelent meg, mint egy intézmény. Én, mint autoritás pedig úgy mint a cselekvő énem (ami ebben az esetben a Renegát és az én-én egybeolvadása ként jelent meg), aki szeretne mindent megoldani és 6 karja van, a megfigyelő én-ként pedig egy ülő Anonymus-t rajzoltam, aki annyit mond, hogy talán megbízhatnék abban, hogy mások is kompetensek a saját problémájuk megoldásában.

Aztán rá egy hétre foglalkoztunk az önbecsapás témával. Előjött a Kép/Mutatás, mint téma a családomban, mint a nagyszüleim vallásossága, vagy ahogy anyu és apu kifelé egy normális, gondoskodó család képét próbálták mutatni, aztán az a megélésem, hogy próbálok normális lenni, olyan mint a többi gyerek, de nem ment soha, végül a beszélgetés után egy rajzot készítettem:
A sérülékeny részem sír elfeküdve egy kanapén és nem szeretne itt lenni, lerajzoltam a rózsaszín részem tükörképben ugyan úgy egy kanapén, ő is sír, hogy ez nagyon nehéz érzés és az is nyomasztja, hogy sok mindent kéne csinálni, lerajzoltam egy Renegátot is, aki ugyanúgy sír, S azt mondja ilyenkor általában haragudni szokott, de ez a sok sírás már őt is letargikussá tette. Csináltam egy örvényt: kívül fekete, belül lila és a közepe aranysárga. Emellé azt írtam, hogy talán ennek a sok nehézség mélyén van valami nagyon értékes, Márti megkérdezte, hogy vajon mi lehet az? Erre azt mondtam, hogy "it made me very resourceful"

19-én volt egy tanulócsoportos +1 nem hivatalos alkalom. Belefutottunk egy diskurzusban, hogy hasítás az, amikor egy személyt Jó/rossz-ként identifikálunk, hiszen az a személy mindkettő egyszerre. Én erre szinte automatikusan mondtam, hogy gyerekként anyukámat három állapotában ismertem: a cuki, a közömbös és a kegyetlen. Apukámmal kapcsolatban voltam úgy, hogy van jó apu meg rossz apu, aztán megértettem, hogy a jó apu csak egy illúzió.
A csoportra ráült egyfajta szomorúság. Bennem is. Ezen sokat gondolkodtam a csoport után is, hogy ennek milyen súlya van/volt a nőiességemmel, az anyasággal kapcsolatban, meg alapvetően arra nézve, hogy egy párkapcsolat, vagy egy másik személy, illetve önmagam jósága csakis illúzió lehet.
Volt egy másik érdekes pont, amit nem sikerült teljességemben megértenem, valahogy arra terelődött a szó, hogy volt olyan időszak, amikor egy nő direkt esett teherbe, hogy elvegyék feleségül. Ezt E. mondta, erre úgy reagáltam, mint egy üzenetrögzítő, kiüresedett az elmém, s annyit mondtam: egy gyerekhez két ember kell.
Nem néztem E-re, csak magam elé, mégis olybá tűnt, mintha E.valamit nagyon határozottan arrébb akarna tenni és azt mondta hogy: nem, elég egy is.
Mind a két kijelentésnek nagy súlya volt.
Terápián is volt Önnel 1-2 ilyen alkalom, amikor úgy érzem beszéltünk valamiről, aztán elhangzottak rövid kijelentések valami teljesen másról, amik fontosnak bizonyultak, de a valós jelentésük, az ok-okozati összefüggés számomra elérhetetlen.
Sokat gondolkodom arról, hogy abban a pillanatban valójában miről beszéltünk.

A relaxációs szakaszban már a felhők között repültem, egy fekete holló vagyok. Meglepő könnyedséggel repülök a táj felett. Beugrik egy másik kép is, sematikus ábra, ahogy a holló kifeszített szárnyakkal repül a tükör vonal alatt pedig kifeszített karokkal hanyatt fekszek.
Elvileg érezni kéne a könnyedséget, a holló továbbra is könnyedén fekszik a légáramlatokon. Én a könnyedséget a fizikai rétegeim ledobásával próbálom elérni, leomlik a hátamról a bőrszövet, az izom rétegei, egészen a csontig, kivéve a medencémet, a keresztcsontom mindkét oldalán két nagy fémkapoccsal van oda tűzve minden szövetem.
Figyelek az imagináció szövegére, most a holló perspektívájára kell váltanom, emberi énemet nézem, úgy vagyok felöltözve, mint egy rongyos kéregető, egy téli erdei úton. 180°-ban látok és van bennem némi frusztráltság az emberi énem iránt. Felrepülök az égbe, a kiégett falu hóval takart romjai felett, megcsillan valami a hóban, leereszkedem érte, felveszem és visszarepülök az emberi énemhez, egy kőkapu maradványának tetejére szállok, krákogok egyet az emberi énemnek és elé ejtem, amit találtam: egy arany gyűrűt. Azt üzenem neki: láss, ne csak nézz.

Önnel álmodtam, nem teljesen értem, mi hogyan volt.
Az anyukájával beszélek?! egy csoportot szervez?!, Ön amikor megtudja, hogy benne vagyok a csoportjában mérges lesz rám, mert határátlépek?! Odaadom Önnek az egyik írásomat elolvasásra, ami a faluról, meg a fogadóról szól, amik teljesen leégtek. Aztán ebből megért valamit és nem mérges rám többet. Beszél velem, elhív egy kirándulásra?! kicsit szigorúan, de óvva int attól, hogy visszamenjek a faluba, ha vissza is akarok oda menni, azt mondja annak megvan a rendje és módja és azt nem szabad felrúgni. Először menjek haza, rendezzem el a dolgaimat, fejezzem ki a köszönetemet a gondviselés és az élet felé és csak utána gondoljak egyáltalán arra, hogy visszamenjek abba a faluba. Megkérdezi miért akarok egyáltalán visszamenni?
Annyit tudok felelni erre, hogy valamit találni fogok, amire, vagy aminek a megértésére szükségem van, nem csak nekem.
Erre annyit mond, hogy amit ott találni fogok, nem fog boldogabbá tenni.
Erre annyit tudok felelni, hogy tudom, s hogy megfogadom a tanácsát, haza megyek, elrendezem a dolgaimat és kifejezem a köszönetemet a gondviselés és az élet felé. Önnek is megköszöntem, hogy nem szokványos módon időt szánt rám.

Egy virágot kellett elképzelni, egy piros-márványozott szélű bazsarózsa volt az, aztán azt, hogy a szívem vonalába kerül a virág és körbe fonja a testemet indákkal és rajtuk megannyi új virág bimbózik és virágzik ki.
Itt átmentem Renegátba és egy kicsit úgy éreztem magamat, hogy "I did not sign up for this", mint akit egy "virág hernyóbáb" állapotba löktek és annyira nincs meggyőződve arról, hogy neki most egy fehér virágba kellene transzformálódnia.

Imagináció yoga után
Elvileg valami békés tó lett volna az imagináció, de már a relaxációs résznél külön utaskodott az elmém. Azt éreztem, hogy búvárkodom, a vízben vagyok, nézem a koralzátony élővilágát. "Letérdelek" egy homokpadkára, a tenger mélyén vagyok és mégis átjár a fény.
Becsatlakozom az imagináció szövegére, most éppen egy tavon csónakázom, a parton egy kis ház, sövénnyel, körbe hegyek, egy szűk ösvénnyel, aztán megint másra figyelek.

Emelkedem a felszínre.

A vízben egy arcot fedezek fel, egyre közeledik áttörni a víz felszínét.
Kezet nyújtok neki, segítek beszállni a csónakba. Ő én vagyok. Ahogy Angliában hordtam a hajamat, lefogyva, mellém ül, búvárruhában van, majd kicsattan az élettől és nagyon örül nekem, én nem nagyon tudom mire vélni a helyzetet, de jó magamat újra így látni.

Kicsit befigyel megint az imagináció szövege, kint valaki egy lefulladt robogót próbál berúgni,  amit most 100x-os hangerőn érzek és nagyon frusztrál. Valami vízililiomot kellene nézni, de a lényeget nem hallom.

A csónakban ülünk és beszélgetünk, egy rózsaszín tavirózsát nézünk, néha a vízbe merítjük a kezünket. Az angliai énem nagyon kedves és bátorító, azt mondja tök ügyesen csinálok mindent, csak így tovább. Annyira lelkes a mosolya. Megfordul a fejemben, hogy jó lenne cserélni, újra ő lenni, de van egy másik érzés is bennem, hogy tökre drukkol nekem, hogy valamit végig csináljak.
Háton simogat és elköszön, ő visszamegy a vízbe, de mindig velem van.

Valamelyik nap elég magam alatt voltam és úgy vártam a buszra. Megáll előttem egy pocakos férfi és elkezdi nézni a fekete-buddha nyakláncomat. Egyszer csak megszólít:

- Ez mit jelent neked?
- Azért hordom, mert ez arra emlékeztet, hogy mindenkinek szembe kell néznie önmaga sötétségével. - Így rám néz, megfogja a vállamat és így folytatja:

- Tudod kiknek van 6 ujjuk?
- A táltosoknak. - válaszolom meglepődötten.
- Na én az vagyok. Na idefigyelj, az a sötétség, amivel te szembe akarsz nézni, az nem a te hibád, az nem a te szégyened. Ne higgy senkinek sem, aki mást próbál állítani. Én látlak és légy büszke magadra! - Abban a pillanatban ezek a szavak úgy kellettek, mint éhezőnek egy falat kenyér. Elkezdtem sírni és megöleltem, ez a pasas pedig visszaölelt és nyugtatgatott. 

- Amit a TV-ben meg a rádióban, meg a médiában mondanak, nem szabad elhinni, buta komplexusos emberek beszélnek összevissza. Van egy lányom, ő is más, mint te. Először azt hittem, hogy isten büntetése, a hűtlenségemért, a vétkeimért, majdnem elveszítettem őt. A legkisebb fiam 12 évesen meghalt egy betegségben, az ébresztett fel arra, hogy nem veszíthetem el a lányomat, csak azért, mert nem tudok mit kezdeni a másságával. 

Egy picit csalódtam, hogy mégsem engem látott, mégis jól estek a szavai. Utólag összegeztem magamban úgy ezt a furcsa találkozást, hogy mindenki azt látja a másikban, amit látni szeretne.