Azt álmodom, hogy M. Zs.-nél vagyok, inkább gyerek, mint felnőtt. Valamiért ott aludhattam nála, vele, egy nagy ágyban. Hajnalban megébredek és ki kell mennem pisilni. Ekkor bepánikolok, hogy tulajdonképpen nála vagyok, egy számomra idegen lakásba és nem tudom, hogy hol a mosdó és be is fogok pisilni. Be-be nytok ajtókon, de nagyon rosszul érzem magamat ettől. Végül meghallja, hogy keresgélek és megmutatja, hogy hol a mosdó.
Visszafelé észreveszek egy csomag óvszert az éjjeli szekrény mellett, amin elkuncogom magamat, mint a hülyegyerekek, hogy még mindig csinálják.

Schnitt.

Kisbusszal vagyok külföldön, van egy társam, de nem tudom ki az. Szembetűnik egy-egy krisz-kraszos graffiti, falkarcolat, amit nem tudok értelmezni. Találkozom M. Zs. anyukájával, meglepődöm a helyi a dialektuson, kedvesen, de viccesnek találja, hogy ide jövök és nem ismerem a nyelvi kifejezéseket. Találkozom az ő anyukájával is, mindketten egészen fiatalasszonyosak, meg is jegyzem, hogy itt mindenki milyen fiatalos. Megkérdezem őket a falkarcokról, hogy mit jelentenek, például az egyik karakter olyan, mint egy szem, de vagy nem látják, vagy nem válaszolnak.

Csatlakozik hozzánk még két különös utas, az egyikre nem emlékszem. A másik olajbarna bőrű, európai-afrikainak tűnik. Ő azt mondja nekem, hogy feküdjek a hasamra, látja, hogy tele vagyok problémákkal. Valamiért megbízom benne. A hasamra fekszem, gyengéden megérinti a koponyámat, a kisagyi területeken, végig simítja a gerincemet, meg-meg nyomkod pontokat a hátamon és vállamon. Pár perc volt az egész, majd annyit mond, ez majd segít feloldani a blokkjaimat.

Schnitt.

Már Magyarországon. Hívom a srácot, valamiért beszélni szeretnék vele. Felveszi a telefont és annyit mond, hogy ne keressem többé. Valamiért fáj, hogy ezt mondja.

Schnitt.

Terápián ülök és átváltozom a sráccá. A terapeutára nézek és azt kérdezem, most már hisz nekem? Én egy teljesen más ember vagyok.

I did an hour and a bit more long holotropic breathwork, and these are the things that I experienced or saw. I saw myself, or I saw a man, walking on the beach, but the man was like, it was like a glitched film, because it got overlaid with an older version of this man. And there was sunset, and sometimes he became a monk, and that's how he was leaving a footprint in the wet sand. Then I saw the sunset and the sunrise. Then I saw this man, hunting in the forest or jungle. His gaze was fixed on his prey, and he was breathing, and his heart was breathing the same way as his prey's, and it gave me this sense that if you want to be a good hunter or a good tracker, you have to become one in rhythm or in, I don't know, that you have to become one with your prey, because that's when you understand, that's when you know when to attack, when to hunt, when to go forward, when to stay still.
Then I would see myself as a man who's left arm is ripped apart and sliced and bleeding and this man would shout in agony and bleed out.
Then I would be this man in the forest finding a skull, then the forest would turn into a black desert and I would see skulls and bones scattered around. I would realise all this scattered bones were once me, past versions of me... And in all my previous life I have failed to do something and I felt the futility of reborning again and again.
I would then see myself and my surroundings ever-changing, the sun coming up and coming in rapidness..
Then I would find myself in a black shirt, playing a guitar to a woman, the scene was nectar sweet and Mediterranean.
Then the scene would change to a mediaeval setting where I'd be a bard or a troubadour playing a stringed instrument and being in love with another man. I felt my very strong male energies, that I would have taken this love to a physical level. Then I witnessed this man loosing his love and becoming a monk for atunement, he would take the cloak and walk the realms barefooted. His energies changed to a very wise and powerful person, also a much tamer personality but still grief struck.
Then I would see how his inner duality would manifest in other lives: becoming an addict or being suicidal for carrying this need for higher spiritually but also the grief of loosing something and desiring something forbidden.
Then I would think I am cursed, but then the monk version of myself would step besides me and make me remember my walks in nature and the dances I shared in my past lives... Like pointing out the little connections I had in all my life and was available for me...
I felt sorry for this male version of myself falling in love with another man and loosing him and feeling guilt and loss over it.

There was one more scene: I was a postman or a messenger, also mediaeval times, I would have a bag of some sorts and I would bring letters or small parcels between villages, again walking nature and dirt roads, I felt very sentimental about one village in particular.

I experienced a high amplitude of different emotions and sensations: awe, love, desire, being powerful, connectedness, sexuality, then futility, madness, pain, confusion, grief and loss, reconnecting, simplicity, power in being tame at heart, splitting.

Around love or attachment I always felt insecure or not worthy. I might have been a womb twin and my twin disappeared or merged in with me, because I carry a sense of loss from an early age, and I was always talking to the "other me" as far as I can remember.

I did go through substance abuse, using drugs but I sought out help in therapy, in my trips I also experienced this unrequited guilty love, sometimes high spirituality and connectedness to nature and other times experiencing my own death.
I also sense that I was struggling to keep certain mental contents out of my mind because it was so unrealistic and therefore I started to detach myself from everything.

The skulls and bones and the monk. In my mind I always had an inner figure called anonymous, who was the wise story writer, guide and engineer, he was very supportive in my mind, he also represented himself as a monk.

The skull as a symbol was always important to me it has a dualistic nature for me: being mortal, but even after death your frame persist and refuses to decay.

I do not know what to believe anymore. I was raised as a Christian, but I had a problem with giving faith to an organisation like the church, where believers are being led by questionable people and historically the church have sinned against humanity in many ways.

However in my breathwork vision having faith didn't seem to be about church, but more about an inner journey, it felt I could've been a monk of a Christian monestary or Buddhist temple, it didn't matter.

"What do you feel these experiences are trying to teach you or reveal to you about yourself?"

In some sense, now that I think, that I am carrying some sort of intergenerational and reincarnational loss. That I can't get rid of that, but just accept it, that this is a part of the human experience.
That there were times where sexuality was very restricted and limited and emotions were not considered. I am grateful, that in current times homosexuality is more part of the norm, but even when life is restricted, there's love and passion in music, dancing and creating - these are ways to connect to others with libido and joy.
Then to connect to yourself is a spiritual practice, but sometimes as simple as taking a walk in the forest and connecting to nature.
Addiction is a result of trying to skip integrating yourself and your experiences while also trying to achieve spirituality - it will result in the destruction of the body.

Having the hunter archetype is not necessary bad, because it can become one with it's pray, so in sense capable of connecting to others on a much deeper level, but it is necessary to develop tameness at the same time to avoid power struggles.

Ma edzés után ismét holotróp légzést végeztem. Ezúttal csak a hasam oldalán éreztem enyhe kényelmetlenséget, ami korábban sokkal merevebb volt, mint egy csomó. De ezúttal úgy éreztem, nem olyan szoros. És nem volt különösebb élményem azon kívül, hogy a légzés végén, amikor a relaxáció és a meditáció része volt, hatalmas nyomás jön fel és oldódik fel a véráramomban. Úgy éreztem, a fejem olyan, mint egy vízforraló, ami fütyül, és ez a fütyülés kezdett elhalkulni. És csak éreztem, hogy a nyomás, minden bennem tárolt nyomás feloldódik. Nos, talán nem minden, de hatalmas adag jött fel. És semmi különös meglátásom, tapasztalatom nem volt, semmi ilyesmi, csak kijön belőlem a nyomás.

Ma 40 percnyi holotrop légzést végeztem, tehát ez 10 perccel hosszabb volt a szokásosnál. A légzés visszatartásnál, a második kör után éreztem, hogy a gyomromban már nem űr tátong. Van, amikor szorongok vagy félek, s azt érezem, hogy űr van a gyomromban, mert folyamatosan nyomom lefelé az érzéseimet. De most ennek pont az ellenkezőjét tapasztalom, hogy nem egy űr vagyok, hanem egy komplett atomerőmű, és ez az űr a gyomromban valami forró, bugyborékoló, szédítő energiává változott, és ez átformáló élmény volt. Vagy legalábbis nem tudom, hogyan írjam le jobban, amikor pont az ellenkezőjét érzed, mint, ami eddig volt önmagam megtapasztalása: hogy képes vagy egy űrt erőművé alakítani.

Aztán a harmadik lélegzet visszatartásnál éreztem, hogy ezeket az energiákat nem csak a gyomromba tudom összegyűjteni, hanem a combomba, a karomba. A karjaim nagyon furcsának tűntek. Tudom, hogy ez a tapasztalat általában homárkéz szindrómát vagy ilyesmit okoz, de a kezem olyan volt, mintha merev lenne, merev és dermedt a sok energiától. És éreztem, hogy a koponya üregeim, nem tudom, mintha a koponyámban rezonált volna az energia. Ez is óriási élmény volt.

És akkor az utolsó résznél, azt hittem az egész testem, nos, nem egészen, de úgy éreztem, hogy remegek az energiától, és lelki szemeimben fényt láttam, hatalmas fényt, amely összegyűlt és kitágul a vörös részecskék árnyalataival, és hogy mi vagyunk mind ez a hatalmas energiaáramlás vagy energiagömb, és hogy egy nagyobb energiaáramlásba áramolunk, és atya-gatya, mi vagyunk, úgy éreztem, én személy szerint az vagyok, de úgy éreztem, ez nem csak én személy szerint, de mindenki, minden élőlény ez az energia, ez az energiaáramlás. Nem vagyok biztos a tárgyakban, de az biztos, hogy megvan a maguk energiája, csak sokkal lassabban áramlik. Tehát mi vagyunk ezek az energiák... nos, én nem vagyok vallásos, de mintha lenne egy Forrás-energia, és mindannyian összefonódunk vele, és ez alázatossá tett, mert látni a saját energiáimat olyan volt, mint hihetetlen látni a benne rejlő lehetőségeket, de a Forrással kapcsolódni, szerénységre késztet, és a felismerés, hogy mindannyian részei vagyunk ennek a Forrásnak, még megdöbbentőbb volt, hogy a Forrás mindannyiunkban van, mert mindannyian a részei vagyunk. energetikai szinten egymásnak, de a Forrás nagyobb, mint mi, mert több, mint a mi egészünk, több mindent érint, mint minket. Nem tudom, hogy ennek van-e értelme.

És akkor volt egy nagyon fontos tapasztalatom, és arra jöttem rá, hogy van valami blokk a bal térdemben és a bal csípőmben, ami gondokat okoz a jobb oldalamon a hasban és a hátamban. Olyan, mintha az izmok túl merevek lennének leragadva, vagy nem tudom, mintha egy blokk lenne, vagy valami, amit nem tudom, hogy hogyan nevezzek el, és azt gondolom, hogy keresnem kéne egy kineziológust, aki fel tudja oldani a blokkolást. Úgy értem, gondoltam, de elég nagy sületlenségeket tudok összehordani.

Aztán azt is gondoltam, hogy jó helyen vagyok a megfelelő időben, és rengeteg energiám van, amit felhasználhatok... nem tudom, mire használjam ezt a hatalmas erőt. De hatalmas hatalmam van, hogy másoknak is segítsek önmaguk hatalmát visszaszerezni. Fogalmam sincs, hogyan. Talán ez adta az ötletet, hogy alázatosabb legyek, mert erős vagyok. És hogy ne legyek áldozata saját elképzeléseimnek, hogy nem vagyok méltó. És a legjobb, amit tehetek, hogy... nem is azt tudom mondani, hogy segíts másoknak, hogy kiaknázzák a saját energiáikat, hanem hogy... és még csak ne is irányítsd őket, hanem... segíts másoknak elgondolkodni a saját erőjükkel kapcsolatos tapasztalataikon. Azt hiszem, ez az, amire az a tapasztalás késztet, hogy tegyek, segítsek másoknak elgondolkodni a saját erejükön.

Az első alkalommal csak azt éreztem, hogy az energia felszáll a hasamból, az egész hasi területről a mellkasomba, és a légzés szivárvány színeiben irizálódott. A második ülésen azt éreztem, hogy hatalmas erő gyűlik fel a gyomromban. Úgy éreztem, ó, ott van az erő, és úgy éreztem, hogy egy hűvös tisztító energia járja át a beleimet, a rektális szakaszt, mintha egy tisztító, hűvös, könnyű folyadék lenne. Nem is tudom, hogyan írjam le az érzést, de jó volt, mintha a tisztaság gondolata járt volna a fejemben, hogy ez az, hogy valami megtisztul. És megjelent a fejemben egy mandala, aminek kékes magja volt, töredezett sárga energiák keringtek körülötte, mint az idegsejtek útvonalai, szabálytalan pályái, majd körülötte határozottabb vörös határok voltak. 

Fehérszobázom. Azzal indul a jelenet, hogy a fehérszobában nézem a kezeimet, fehér vagyok, mint akit lemeszeltek, nem érzem magamat sem férfinak, sem nőnek. Csak egy ajtó jelenik meg, amögött sem fekete csík van, hanem fehér fény. Először egy nagy piros 3D kérdőjel lebeg ki, majd homokot érzek a talpam alatt. A sivatagra gondolok, de gondolatomat apró vizes hullámok cáfolják meg... Belépek az ajtón és egy tengerparton sétálok. Anonymous jön szembe, megörülök neki, már mondanám is, hogy ezer kérdésem lenne, de csak bátorítólag meglapogatja a vállamat, az arcát próbálom fürkészni, de a csuhája elfedi, tovább is megy.
A tinédzserkori 15-16 éves önmagammal találkozom, megörülök neki is, megölelgetem nagy szeretettel, mondom is neki, tudom, hogy nem szokott hozzá a nagy ölelésekhez, meg hogy azt tanulta önmagáról, hogy nem szerethető és nem ér sokat, de igenis nagyon szerethető és sokkal, de sokkal többet ér, mint azt valaha is gondolta volna. Visszaölel, majd ő is tovább megy.
A kisbaba énemet találom meg, egyedül hagyva a vizes homokban, felveszem, megölelgetem, nyugtatgatom, dúdolok neki, mint ahogy Zolikával tettem, amikor kisbaba volt. Ránézek a kis kezére és kiveszem belőle a forró izzó szilánkot, megígérem neki, hogy nem fog látszódni. Egy mózeskosárba teszem és elring a finom hullámokon.
Egy ajtó üres vágatára találok, a vilagűrre néz, rajta egy folyosóval, végig sétálok rajta, valószerűtlen az egész, az oszlopokon át tudok nyúlni, mégis szilárdan lépdelek, valszeg ez is egy liminális hely. Egy körteremben látom magamat messziről. Egy másik fehéres alak ad nekem egy nyakláncot. Azt mondja az én erőm nem a hatalomban van, hanem a megfigyelő képességeimben, ezt ne feledjem.
A nyaklánc egy fénykoronás napot ábrázol benne egy szem sziluettjével.

Az első szexuális élményem jelenete bontakozik ki, fiatal énem négykézláb, megérintem, helyett cserél a testünk és abban a pillanatban darabokra robbanok szét.
A következő pillanatban Anonymoust érzem, aki széthasadt márvány darabjaimat illeszti össze a legnagyobb gonddal. Bátorítólag annyit mond, hogy egy darabom még hiányzik, keressem meg. Behunyom a szememet, mint csak energia áthuppanok a padlón, bele a világűrbe. Megtalálom kislány magamat, ugyanúgy fehéren, megdermedve az időben, szolítom, de a testem nélkül nem megy. Visszatérek, elmondom Anonymousnak, hogy megtaláltam, de az idő szinte megfagyott a számára. Anonymous felsegít, a mellkasomban egy üres tégla helye tátong. Annyit mond, hogyha itt az ideje, fel fogom tudni ébreszteni.

Aznap este azt álmodtam, mintha egy japán festett tekercsben lennék, egy sötét várban. A várban van egy beteg szellem, aki egy démoni árnyékmacska  alakját veszi fel. Ennél részletesebb volt a történet az álmomban, de már elfelejtettem. Ez a démoni árnyékmacska, minden este megtámadja a vár lakóit szobáról szobára, valami trükkel. Akkor merek csak ellene tenni, amikor már a vár hercegnőjét is megölte. Odalépek hozzá, viszonylag nagy könnyedséggel megfogom a grabancát és eltöröm a gerincét és a nyakát két mozdulattal. Nagy bűnbánat telepedik rám, hogy ezzel ennyit vártam, hiszen én könnyedén végezhettem volna vele, megmentve a vár lakóit mégis halogattam. A macska teteme egy asszott, sovány bőr és csontkupaccá változik. A vár lakóiról mégha valami rontást vettek volna le, újra életre keltek.

Két álmom is volt, az egyikben repültem egy társammal együtt, felderítésen voltam, berepültünk egy több kilométer hosszú épületbe, ahol bársony dobozokból épített fal kígyózott végig az épületen. A bársony dobozokban pénz volt, uzsorával beszedett pénzek. Az épületet öreg komornyikok szolgálták ki, vették át a pénzes dobozokat az ajtókon keresztül és tették a megfelelő helyre a falban. Egy észrevett minket és antik muskétájával elkezdett ránk lövöldözni, az álom további része arról szólt, hogy a társammal, hogyan sikerült kirepülni az épületből.

A második álmomnak sem emlékszem az előzményeire, egy zoom meetingen vagyunk, a parancsnok éppen eligazítást kér, mondtam, hogy valami nem sikerült, anyu is megjelenik a képernyőn, hogy ő megnyitotta a tér/idő kapukat, pontosan oda kerülhetünk, ahová menni szeretnénk. Épp mondani akarom neki, hogy hagyjuk ezt a hülyeséget, ezek a módszerek nem működnek. Anyu képernyője kinagyítódik a monitoron és egy tengerfeneket mutat, majd elkezd beömleni a víz és kisvártatva a tengerfenekére kerülök, egy pillanatra megijedek, hogy se búvárruha, se levegőm nincs, de aztán azt veszem észre, hogy úgy látszik szükségem sincs rá.
Rádión kapom az utasítást, hogy az ellenség víz alatti bázisát foglaljam el. Nem értem, hogy milyen bázist, amikor itt nincs semmi.... Majd víz alatti járművek és katonák jelennek meg és egy hadiszállást kezdenek építeni... Én tetszhalottnak tetetem magamat a nagy nyüzsgésben, mert ez tűnt logikusnak az álomban.
Egy katona mellettem vesz fel lövész pozíciót, észre veszi a testemet, de hullaként kezel, mert nem talál pulzust.
Amikor kiismerem magamat, mozgásba lendülök, a lövész pozícióban lévő katonának eltöröm a nyakát. Elveszem a fegyverét és a kialakításban lévő bázis belsejébe hatolok. Egy katona egy női és kislány túszt próbál betuszkolni egy cellába, megölöm a katonát és hezitálok, hogy a túszok fontosabbak, mint a bázis elfoglalása, mert meg fognak fulladni a víz alatt, karon ragadom őket és noszogatom őket, hogy ússzanak a felszín felé, de mivel nem úsznak újra rájuk nézek és azt látom, hogy ők nem emberek, hanem életnagyságú Barbie babák. Itt kicsit WTF lett az egész és felébredtem.

Azt álmodtam, hogy iskolapadban vagyok, s Ön tart órát, feltesz egy kérdést, majd kiesek a padból, hogy tudom a választ. Felszólít, hogy akkor mondhatom, nekem meg teljesen kiesik, hogy mire is kellene válaszolnom, egy picit szigorúbban szól irányomba, erre nem emlékszem pontosan, rosszul esett, de közben tudtam, hogy nem beégetni akart, hanem valamire felhívni a figyelmemet.
Majd kiosztotta a történelem dolgozatokat, amire csillagos ötöst kaptam, ezért külön meg is dicsért, hogy nagyon jó lett a dolgozatom, látszik hogy sokat foglalkoztam a témával.
Emlékszem a dolgozatban a 426-ik év volt a tárgya.

A 426-ról a korai középkor jut eszembe, történelmi változások - migráció kezdete, a keresztény vallás is még formálódóban volt, párhuzamosan létezett rengeteg más vallási irányzatokkal, minden olyan képlékeny lehetett akkor.

Fehérszobázom, mert feszült vagyok. Valamiért mérges vagyok, hogy a harmadik interjún is elhangzott az a kérdés, hogy miért gondolom magamat alkalmasnak a munkára. A feszültség abban mutatkozik meg, hogy sokat motyogok magamban ezzel kapcsolatban.
A fehérszoba néha átalakul planetáriummá és az univerzum galaxisokkal átitatott képe jelenik meg. Rá egy márciusi naptár négyzetrácsa vetül. Azon gondolkodom, hogy ennek vajon mi az értelme.
Értelmezz szabadabban, gondolom magamban.
Nap-tár, gondolom határozottabban.
A naptár négyzetrácsai felnyílnak és fehér napfény ömlik a térbe, egy pillanatra elvakítva.
Megváltozik a tér. Nyakig állok magasra nőtt fűben és gazban. Egy kis ösvényt látok magam előtt az ajtóig.
Szisszenést hallok, egy zöld kígyó kúszik elém. Ledermedek. A kígyó testén megtámaszkodva szemmagasságba ágaskodik és néz, villásnyelvét felém ölti. Így nézzük egymást untalan. Majd a kígyó visszahuppan a földre és elkúszik. Zakatol a szívem. A kezemben egy csont agyart tartok, megnézem, a jobb markomba szorítom és az ösvényen keresztül az ajtó felé tartok. Most én vagyok a tigris, kardfogammal vadászok. Az ajtón belül a sötétségben egy fekete könyvet találok, a csont agyarral neki esek, belé vágom, próbálom átdöfni vele a könyvet, kinyitom, az üres lapjait marcangolom, sírok, elfáradok.
Tücsökzenét hallok, ott hagyom a megrongált könyvet és az agyart is. Visszamegyek a füves, gazos területre, vadvirágok színeit keresem, megtapintom a földet, rájövök igazándiból ezt kerestem, ami mindig is volt a lábam alatt.
Elfekszem a puha talajon, szeretnék eggyé válni a földdel. Egy kislány jelenik meg, a nyakamra teszi a kezét. Azt mondom neki, Öljön meg, ő az egyetlen, aki megteheti. A kislány megsimogatja az arcomat, majd kacarászva elfut. Felülök, utána szeretnék menni, de egy fekete medve fut felém. Vadász vagyok, jut eszembe, de az is, hogy már nincs nálam az agyarom. A medve egészen közel jön az arcomhoz, arcomba liheg és prüszköl, rám üvölt fájdalmasan. Ebben a pillanatban meg szeretném ölni a medvét, de csak a dermedtségemet érzem.
A medve még egyszer az arcomba üvölt és szánalom fog el iránta: ím itt vagyunk mind a ketten a fájdalomtól tehetetlenül. A medve ott hagy.
Az imaginációnak is vége.

Valamiért a fejembe vettem, hogy szakítani kéne G.-vel, vagyis emlékszem az okokra, nehezen egyeztetünk programokat és ritkán kedves és soha nem mondja az Sz betűs szót.
Ma találkoztunk a Ferihegyi 1-es terminálos sétára, mondta, hogy kezd meggyógyulni és a szokásosnál érdeklődőbb és kedvesebb volt, de a séta közben folyamatosan vagy lemaradt, vagy előre ment. Végül nem szakítottam vele, mert névnapja lesz és hátha csak többet kellene beszélgetnünk.