Fehérszobázom, mert feszült vagyok. Valamiért mérges vagyok, hogy a harmadik interjún is elhangzott az a kérdés, hogy miért gondolom magamat alkalmasnak a munkára. A feszültség abban mutatkozik meg, hogy sokat motyogok magamban ezzel kapcsolatban.
A fehérszoba néha átalakul planetáriummá és az univerzum galaxisokkal átitatott képe jelenik meg. Rá egy márciusi naptár négyzetrácsa vetül. Azon gondolkodom, hogy ennek vajon mi az értelme.
Értelmezz szabadabban, gondolom magamban.
Nap-tár, gondolom határozottabban.
A naptár négyzetrácsai felnyílnak és fehér napfény ömlik a térbe, egy pillanatra elvakítva.
Megváltozik a tér. Nyakig állok magasra nőtt fűben és gazban. Egy kis ösvényt látok magam előtt az ajtóig.
Szisszenést hallok, egy zöld kígyó kúszik elém. Ledermedek. A kígyó testén megtámaszkodva szemmagasságba ágaskodik és néz, villásnyelvét felém ölti. Így nézzük egymást untalan. Majd a kígyó visszahuppan a földre és elkúszik. Zakatol a szívem. A kezemben egy csont agyart tartok, megnézem, a jobb markomba szorítom és az ösvényen keresztül az ajtó felé tartok. Most én vagyok a tigris, kardfogammal vadászok. Az ajtón belül a sötétségben egy fekete könyvet találok, a csont agyarral neki esek, belé vágom, próbálom átdöfni vele a könyvet, kinyitom, az üres lapjait marcangolom, sírok, elfáradok.
Tücsökzenét hallok, ott hagyom a megrongált könyvet és az agyart is. Visszamegyek a füves, gazos területre, vadvirágok színeit keresem, megtapintom a földet, rájövök igazándiból ezt kerestem, ami mindig is volt a lábam alatt.
Elfekszem a puha talajon, szeretnék eggyé válni a földdel. Egy kislány jelenik meg, a nyakamra teszi a kezét. Azt mondom neki, Öljön meg, ő az egyetlen, aki megteheti. A kislány megsimogatja az arcomat, majd kacarászva elfut. Felülök, utána szeretnék menni, de egy fekete medve fut felém. Vadász vagyok, jut eszembe, de az is, hogy már nincs nálam az agyarom. A medve egészen közel jön az arcomhoz, arcomba liheg és prüszköl, rám üvölt fájdalmasan. Ebben a pillanatban meg szeretném ölni a medvét, de csak a dermedtségemet érzem.
A medve még egyszer az arcomba üvölt és szánalom fog el iránta: ím itt vagyunk mind a ketten a fájdalomtól tehetetlenül. A medve ott hagy.
Az imaginációnak is vége.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.