Fehérszoba - ezen már túl vagy

Ha nem is belső feszültséget, de egy nagy adag depi nyugtalanságot éreztem az elmúlt két napban, így megcsinálom a fehérszoba imaginációt.
Az első kép egy gőzmozdony, amely elindul, régi osztálykirándulásos képek jutnak eszembe, szétszórt szotyi a vonat padlóján, zötykölődés, zöld táj. Zsupsz vissza a szobába, a műtőssegéd hozza ki a kicsi énemet, biztonsággal tölt el most azaz emlékfoszlány, amikor a karjaiban cipelt, az emlékkel ellentétben itt most nem vitt tovább a műtőbe, hanem letett elém és úgy ment tovább a műtőajtó felé. Megfogom kicsi Orsi kezét és úgy megyünk mi is utána, a műtőben tálalom magamat, de a szájszétfeszítés helyett leoltják a műtőslámpát és a műtősök megnyugtatnak, odafurakodik a Renegát jobbról és int, hogy minden rendben, eszembe jut, hogy ezt már megcsináltuk terápián imaginációban így megjelenik Ön is bal oldalt, hogy igen, ezen már túl van Orsi.
Vissza a fehérszobába. A papám jelenik meg pórázon egy kutyával, Köveskálon egy rokonunk telephelyét őrizte kikötve, ez volt az egyetlen állat, akivel a papám nagy szeretettel bánt, mindig vitt neki maradékot és megdicsérte, hogy teszi a dolgát.
A papa önmagát látta a szabadság nélküli kutyában, aki mostoha körülmények ellenére is tette a dolgát. Megölelem a papámat, hogy talán másként is lehetett volna az élete, de örülök, hogy odaát megtalálták egymást a kutyával és társak lettek, a papa tovább állt a boldogan csaholó kutyával.
Az jut eszembe, hogy valamitől még mindig félek, lenézek a fehér padlóra és az árnyékom hosszúra nyúlik és kést tart a kezében. "Simogassuk meg egymás árnyékát.." jut eszembe csoporttárs Zs. egy versrészlete.
Beleesek az árnyékomba, az űrben tálalom magamat. Mindenség, vagy űr? Mindkettő. Szép, szédítő, hatalmas, kicsi vagyok, minden rendben.
Egy kéz körvonala megfog. Hollóvá változik, vállon ragad a karmaival, gyorsan suhanunk, fehér köd négyzeteken suhanunk át egyre gyorsabban. Egy végtelen ugyan úgy kinéző folyosón tálalom magamat. Előttem, utánam minden ugyan úgy néz ki. Luminal space, jut eszembe.
Bemegyek egy ajtón, a szoba teljesen fekete. Egy síró kislányt tapogatok ki, az arcát. Ez én vagyok, a magam arcát tapogatom. Az átsírt éjszakák jutnak eszembe, de nincs érzés és nem jut eszembe semmi, így csak átölelem magamat, egy ponton tapogatózni kezdek, hogy okkal vagyok itt bizonyosan. Egy lábba ütközöm, megfog a tulajdonosa és kitesz a szobából, vissza a fehér folyosóra.
Benyitok egy másik ajtón, az űrben tálalom magamat, zuhanni kezdek, majd a fehér szoba padlójára esek.
Vége.