Egy sima kar-váll-hát tornára számítottam. Már egy ideje fájdogált a jobb csuklóm mindenféle ok-okozati összefüggés nélkül. Klári helyette kikérdez minden eddigi sérülésemről.
Az adatok felvétele után azt mondta, hogy azért itt elég erősen kirajzolódik egy minta.
Beinvitál a hálószobájába. "Nem erre számítottam", ismétlem magamban. Az ágyon vörös ágynemű és lepedő. Félig elcsúszok egy másik valóságba az emlékeim között. Eszembe jut Berlin levele Klárinak, hogy mennyire jó volt vele az együttlét a vörös lepedőn.
"Remek már csak ez hiányzott."
Lefektet ugyanarra az ágyra és belém mélyeszti a könyökét. Mármint az izomszöveteimbe, keresi a merev, de mozdítható pontokat és azokat is amelyek teljesen görcsben vannak. Próbálom meghatározni a fájdalom szintjeit. A derekamra majdnem felugrok a fájdalomtól.
Aztán kezdődik a tortúra. Egy ponton azt gondolom, hogy ez a test brain spottingja. A fájdalmas pontokba szögegyenest belemélyeszti a könyökét és próbálja körkörös mozdulatokkal lazítani a csomóimat. Közben mondom, hogy 1-10-ig éppen hol tartok. A cél a 4-5-re való levitel. Hihetetlenül hangzik, de fél-1 perc tolerálás után tényleg elkezd lefelé menni. Időnként megkér, hogy álljak fel, csináljak pár kitörést, guggolást, tenyértámaszt, hogy most mit hogyan érzek. Az izmaim és a fájdalmaim, mint egy jobbra-balra tolt szövet vándorol, Klári elégedetten konstatálja és tervezi az újabb könyökléseket.
Következő körben a jobb oldalamon fekszem és a fejem mellé emelteti a bal karomat. Majd újra elmerül a könyöke az utolsó bordáimat és a medencémet összekötő szövetekeben. A fájdalom leírhatatlan, levegőt sem veszek, befeszítek és csillagokat látok.
"Már annyi fájdalmat okoztál, nem volt elég? Annyira fáj, hogy legszívesebben megütnélek." Mondom kétségbeesetten önmagamban, de nincs túl sok időm magamon moralizálni, újra eszembe jut az a délután, amikor Klárival próbáltuk megbeszélni a dolgainkat. Valahogy próbáltam szavakba önteni a fájdalmamat, csalódást és hogy mennyire rosszul esett ez az egész, nem csak a tudat, hogy Berlin újra megcsalt, hanem az is, hogy mindezt egy barátommal tette. Nem emlékszem már, hogy mit sikerült kimondanom, de a hamarválaszra emlékszem.
"Hidd el, nem akartalak megbántani. Egyébként is, megvan még mind a két kezed, lábad, hát ne ássad a saját sírodat sírva lökve bele magadat." Emlékszem a testem remegésére, a visszafojtott zokogásra. "A törés ténye mások számára elismerhetetlen és elviselhetetlen. A pillanatnak nincsen szentsége, csak az el nem múlás fájdalma." Minek beszélni, ha ez a fájdalom nem minősül valós fájdalomnak.
Levegőt kapok és üvöltök.
- 13!!!! 13 és kurvára fáj!!!!
- Egy picit még bírd ki, végre hozzá lehet férni.
Levegőt veszek és próbálom engedni.
- 9 és már nem akarok ütni. - Teszem hozzá önmagamat megadva.
- Na ez egész gyors is volt.

Később a feladatok végrehajtásánál elégedetten rikkant fel a guggolásnál, végre nem a derekamban érzem a tűpárnákat, hanem a combfeszítő izmaim kezdtek dolgozni. Pedig a derekamhoz még hozzá sem nyúlt. Ad is egy új időpontot december közepére, most már a gyógytornász rendelőjébe.

A leírhatatlan és kijelenthetetlen.

Vajon honnan jött a gondolat, mint lehetséges megoldás?

Kutakodok a szekrényben, bár ne lett volna motivációm. A motivációval mindig csak a baj van, fluktuál.

Az értékrend, az volt csorba és hazug a kezdetektől. A megfelelés kényszere pedig gyötrő, a példa pedig elemi erővel hatott elmém már így is törött barázdáira.

Vagy talán a törés és újra törés kényszere csalta ki a kegyetlenség cselekedetét önmagam iránt. A kegyetlenség persze mindig nagy keggyel volt tálalva.

Semmi sem elég, amíg bele nem törsz, mondogatom magamnak. És még akkor is, akkor is úgy kell tenni, mintha minden egyben lenne. A törés ténye mások számára elismerhetetlen és elviselhetetlen.

A pillanatnak nincsen szentsége, csak az el nem múlás fájdalma, csak vádak és eleven bűnök felfoghatatlan halmaza zuhan nagy csattanásokkal belém, egyre mélyebben.

Mi volt a vétkem, ordítva kérdezem, de mégis némán, mint falra és földre hányt mocsok fakuló nyoma az időben. Már megszokták a mintát és közönybe merül léte.

Válaszra sem méltatnak. 

Válasz nélkül mi értelme az egésznek?

- Amit kikaparsz a mocsok szorításából. Valamit, valamit, amit a tett és az idő és a mocsok sem tudott megkezdeni, mondja valami bennem.

A hűvösvölgyi és a zalai út kereszteződésében állunk meredeken. A pillanat mindjárt megtörténik, a hold fekete lyukat üt a nap fénykoronájába. Kormozott üveget tart gondterhelt arca elé. 

- Ne nézz egyenesen bele, mert meg vakulsz.

Én pedig egyenesen bele nézek. Vakuljak meg, titkon kívánom. A jelenet inverze szemhéjam mögé ég.

- Talán ez az utolsó, amit látok, a következőt már nem élem meg. - mondta töprengve.

Magamban felnevettem, nem, nem, az idő természete más, fekete szurokként von körbe és el nem enged a pillanat örökéből.

Megérkezem, mivel nincs jobb gondolatom, előveszem a rajzaimat, A Majdnem Világgá Ment Gyerekről és a legutóbbi imaginációról és egy festett képet, amit az automatikus rajzolásból készítettem. Beszélgetünk róla, mutat egy másik képet, hogy nem vagyok egyedül ezzel a dologgal. Elolvassa az e-mailemet. Beszélgetünk egy egérről, amit gyerekként megöltem.
Rajzol egy ábrát az agresszió működéséről. Közben próbálja elmagyarázni. Tapintatos. Bennem megy a zsörtölődés, hogy már megint itt tartunk és nem jó a rajz. Elkérem a tollat és zaklatottan oda írom, hogy "SÖTÉTSÉG". Hogy nem minden esetben működik úgy az agresszió, ahogy. A terapeuta tudni véli mire gondolok, azt mondja az egy másik eset. Oké, majd valamikor valaki világosítson fel. Próbálok figyelni, de egyre nehezebb.

- Hiszen ebben az írásban annyi állat meghalt. - Felkapja a fejét és az ajtót nézi, gondolatban már kirohan és becsapja az ajtót nagy csattanással, de most az útját állom, csalódottan oda vetem neki "mindig csak menekülsz, rohansz és hátrálsz". Megdermed, keserűen visszaül.
- Egy egeret öltem meg. Egy egér élete szárad a lelkemen. Én nem vagyok az apám, én nem vagyok az anyám, sem a nagyszüleim. Semmi közöm, ahhoz amit ők tettek. - Fakadok ki.
- Kettőt?
- Egyet, egyetlen egyet! - Azt hiszem a terapeutánk elég jól megtanult Renegátul, ezt én csináltam anyuval, amikor kikérdeztem. Addig fogja ütni a vasat, amíg meleg. Na jó, ha kispadon vagyunk legalább figyeljünk.
- Igen, elnézést, a macskák voltak ketten, egy egér, rosszul emlékeztem.
...
- Mi az amire szüksége lett volna akkor?
- Inkább nem beszélnék róla.
...
Idegesen jár a keze, a kézhátát ütögeti a tenyerébe. A Renegáttal nézzük, megkérdezi mit látok? Rengeteg feszültséget, főleg amikor a szüleimre terelődik a téma. De nem érez semmit, csak a szíve dobogását, a füle zúgását és rengeteg elfojtott fájdalmat a háttérben. Néha összeszorítja a fogsorát. Ez a néma üvöltés, de ezt sem érzi.
"Mondj már valamit, akár azt is, hogyha nagyon zúg a füled. Érteni fogja, meg fogja érteni."
...
- Megmondom magának mit érzek. Azt érzem, hogy nagyon zúg a fülem és ez nagyon kellemetlen. - A terapeuta kapcsol, leviszi a hangszínét és lassabban beszél.
- Vannak gyerekek, akik letépik a babájuk fejét. - Folytatja a terapeuta. Pörögnek a képek. Tininidzsa teknőc. Kisautó. Transformers. G.I. Joe, G. I. Joe-t a Balatonban dobáltam, utána ugrottam és kimentettem. Amíg egyszer nem sikerült kimenteni. Nincs letépett fej. Babajátékok, egy-kettőnek bele vágtam a hajába. Valamelyiknek meg ruhát varrtam. Nincs letépett fej.
- Nem téptem le a babáim fejét, belevágtam a hajukba, de azt szokták csinálni a gyerekek. - Eszembe jut rengeteg barátom története arról, hogy próbáltak új frizurát adni a babájuknak. Erről majd megkérdezem, ez már visszatérő téma, ez a hajvágás dolog.
- De a gyerekpszichológus segített, nem? - Elmerengek. Hinta, csizma, kavics, anyu beszéde a háttérben, elfolyik minden a kavicsok között. Szoba, két játék, elmosódott arc, polc, félhomály, sötétség. Mindig ugyanaz, semmi használható.
- Nem emlékszem.
...
- Mire lett volna akkor szüksége Orsinak? - A kezeim le nem állnak, megint erősödik a fülzúgás. Egy gondolat megfeszül, elfárad és megadja magát.
- Nem ott lenni. Nem megszületni. Erre lett volna szükségem. Tessék, kimondtam. - A terapeuta megint halkan döngicsélve válaszol.
- Nem ott lenni. Orsi ezért csinálta kerekerdőt, ott vannak... - kellemesen sodródom... - és a kisnyuszi eszi a szénát...
- Megetették velem a kisnyuszimat! - emelkedik fel a fejem, mintha vészjósló sziréna hangját neszelné meg a távolból. Üres ketrec, anyu, erkély, anyu magyaráz, hogy látta amikor Tapsihapsi leugrott a harmadikról, nem lett semmi baja, csak megszökött. Az erkélyajtó mindig be van zárva, nem hiszek neki. Mégis utána akarok ugrani. Amikor lemehetek az udvarra, keresem. Anyu egyszer elmondja. Nevetve elmondja, hogy jó ízűen megettük aznap ebédre.
- Mit szeretne? Szeretné esetleg megbüntetni a szüleit... - megint sodródom a hangjával, közben figyelek befelé. A "szüleim" szó egyre üresedik kifelé. Ennek a szónak általában valami tiszteletteljes melegséget kéne árasztania, de hideg ürességgel rezonál bennem. Távolság igen, de nincs erőszakos kép, kicsit megnyugszok.
- Nem szeretném bántani a szüleimet, tudom, hogy nekik is nehéz volt...
- Nem szeretné, hogy a szülei állatokat tarthassanak.... - Nem való nekik állat, bár mindkettőjüknek van most is háziállatuk. Anyunak több is. Ez nem mintha bárkit is érdekelne és egy kicsit magamba roskadok. Akarok valamit mondani. Eszembe jutnak az egér fekete gomb szemei. A félelem és a kapálózás, a fájdalmas tudat, hogy ártok neki, de már nem tudom abba hagyni, mert már túl sok a fájdalom benne is, bennem is, legyen vége gyorsan. A pokolra fogok jutni.
- Tudja, még egy olyan egyszerű pici állatnak is nagyon kifejezőek a szemei, még én is.... még én is észrevettem, hogy amit csinálok az nagyon rossz, s ártok vele, s többet nem csináltam. Szóval nem értem. Nem értem, hogy a szüleim, hogy-hogy nem vették észre, hogy fájdalmat okoznak nekem. Hogy nem vagyok jól... - a terapeuta megint duruzsol, hogy a szüleimet....
- Erre már találtunk megoldást! - Szakít meg mindenkit nagy meglepetésemre MOrsi, s közben érzem hogy teljesen el van fáradva. - Mint a székes feladatban, bírósági tárgyalás. A szüleink a székben - majd magam mellé mutatok az üres kanapén - és itt a vád tanui. Tudja ma politikai szempontból - folytatja a Renegát - divatos megmondani, hogy a család az apa, az anya meg a gyerek(ek). Hogy a szülő dolga a nevelés és abba más ne nagyon szóljon bele. Meg ha a szülőnek rosszul megy, akkor a gyerekének kötelessége eltartania. De arról mély hallgatás és hárítás van, ha a gyereknél bajok vannak, s felnőtt korára személyiségzavara lesz, mert elhanyagolták.... és... és még hosszú lenne a lista. Ilyen esetekben az lenne a helyes, ha a szülők perelhetőek lennének. Nem azért, mert börtönben szeretnénk látni őket, de a terápia költségének a megtérítésére kellene őket kötelezni. Hogy ne legyen több felelősség hárítás, vagy legyen precedens, hogy előbb kérjenek a szülők segítséget... de ilyen a magyar jogrendszerben nincs. De majd egy ilyen tárgyalást akarunk.
...
- De erre már csináltunk imaginációt!
- Orsi erről még nem csináltunk imaginációt, csak egy képet mutatott.
- De... egy évvel ezelőtt... nem imaginációt... brainspotting - pánikolva veszem elő a telefont, beírom, hogy "egér" a keresőbe és közben rettegek, hogy megint hallucinálok "Nyugi, nem hallucinálsz"... közben előjönnek a találatok, 09/06/2020... elküldve az e-mail címére, már majdnem ott tartok, hogy odaadom neki a telefont, hátha ezt is hallucinálom. "Nyugi, nem hallucinálsz, ő is tudja."
- Ez milyen érzés Önnek, hogy elfelejtettem?
- Tudom, hogy nem minden ugyan olyan fontos és elfelejthet dolgokat, sokat dolgozik, ez természetes. - Mégis van némi csalódás a hangomban. Szóval mégis fontos. Végig pörgetem az emléket. Akkor is az egér tekintetét látom magam előtt, a jeges Duna mellett, erre brain spottingoltunk. Úgy volt, hogy egy ponton magamra kell húznom a plüss plédet, de helyette ő húzza rám és kedvesen megigazítja a nyakam körül. Két-három másodperc lehetett az egész, de az elmémben végtelenre nyúlt az idő és pánik öntött el, hogy nem az történik amiben megállapodtunk, hogy a félelemtől már össze-vissza ugrálok a szoba pontjain, miközben hulla mereven ülök. Utána közelebb ül hozzám, úgy tűnik pár centire lehet tőlem, mégsem látok belőle semmit, szinte biztosra veszem, hogy a pupilláim gombostűnyire ugrottak össze a félelemtől és azért nem látok... lélegezni is elfelejtettem...nem hallom mit mond...csak azt, hogy a végén hozzá teszi, hogy "és Ön nem rossz". "Ettől félsz? Hogy elefelejti, hogy nem vagy rossz?"
- Ezt próbálom lassan egy éve elmondani Önnek, hogy ennyit tettem, nem bántottam több állatot...
...

"Rosszul vagyok, ez biztosan valami betegség, vagy nyavalya. Én nem szoktam beteg lenni." - fetrengek az ágyban. Ömlik belőlem a keserűség és szipogok a párnámba.

"Nem vagy beteg. Érzel és sírsz."

"Hát épp ezaz, biztosan beteg vagyok, én nem szoktam sem érezni, sem sírni." - teszem hozzá felindultan.

"Néha ez a gyógyszer a betegségre, hogy érzünk és sírunk."

"Nekem ez egyáltalán nem tetszik és nem esik jól. Annak sem örülök, hogy te ennek örülsz. Kínoztok itt mindannyian."

Megérkezem, a szokásos hogy telt a hét, hogyan érzem magamat körök elmaradnak, újra feltűnik, hogy új a szőnyeg, egyszínű és nem lehet elcsónakázni a geometriai mintákon, néha meg akarom kérdezni, hogy nem-e hozná vissza a régit, az jobb volt.
Kitér az e-mailemre, kétszer is elolvasta. Azt is megkérdezi, hogy milyen testérzetem van, mondom a szokásos fulladás és sírás a mellkasomban, amit nem nagyon lehet elviselni, s aztán valahogy elnyomom. Kérdezi, hogy ez valami új, vagy eddig is így volt?
Ezen el kell gondolkoznom, tavaly ilyen tájt meg terápia elején azért sokszor elfogott ez a kétségbeejtő érzés, akkor volt hogy rivotril mellett is órák kellettek meg szín észlelés meg szag észlelés, meg miegyéb, hogy ki tudjak belőle jönni, most meg pár perc alatt ki tudok jönni, csak nem ez lenne a cél. A cél az lenne, hogy meg tudjam tartani az érzést és meghallgatni és megvigasztalni azt a részt.
Kétségbeesetten próbálom elmutogatni a kezemmel, hogy a többi résszel hogyan volt, összetekerem és kulcsolom a két kezemet, hogy ilyen érzés az elején, de aztán szépen lassan megtanultam differenciálni, hogy én most itt vagyok és jól vagyok, a másik részem érez így, mit is érez a másik részem, mik a gondolatai, igazak-e ezek a gondolatok a jelenre, mikor gondoltam ezt régen és akkor egy ponton megvan, hogy kinek van baja és mikor volt ez és néha iszonyatosan nehéz volt, de akkor már tudtam gondolni valami vigasztalni valót és akkor megszűnt ez az összecsavarodás és az egyik rész megöleli a másikat, de most azt élem meg folyamatosan, hogy nem tudom megtartani, sem őt sem magamat, csak elnyomom valahogy.
Megkérdezi, hogy mire emlékeztet ez. Mondom, hogy most az a kép ugrik be, amikor először mentem a metróval kisgyerekként. Ott állok a peronon és bámulok a végeláthatatlan sötétségbe és ahogy közeledik a metró, még nem látod, csak nyomja maga előtt a levegőt és egyre erősödik ez a dübörgés... Akkor kisgyerekként valami olyasmi benyomás keletkezhetett bennem, hogy meg fog elevenedni ez a sötétség és elnyel majd mindent.

Közben kotorászok egy képért és érzem, hogy a Renegát bátortalanul, némi bűntudattal veszi elő az egyik művterápiás képet.
Mostanában ingerült és egy kicsit kivan. Rengeteget dolgozott az utóbbi időben, hogy sikeresen kihozzuk NeveSincset a sötétből egy biztonságos helyre. Azt hitte majd minden jó lesz, üdvrivalgás, öröm és boldogság, juhu meg van mindenki és mennyire jól csinálta... Erre a szokásos gondolatokkal találja szemben magát: "Én nem szeretnék itt lenni, ez a világ nem nekem való."
"Az a bajod, hogy gyáva vagy!" - replikázta magában felbőszülve, folytatta is volna, de belé hasított a felismerés. Igen, tinédzser koromban is ez a gondolat mart belém, amikor vagdostam magamat.
Fájdalom gyűrűzik végig az elmémen.
A Renegát keserűen leszegi a fejét "Nem úgy gondoltam, hogy gyáva vagy megtenni. Gyáva vagy élni, most is és akkor is.... Nézd, itt senkinek sem volt könnyű, de néha csak annyi bátorság kell, hogy egyik lábadat a másik után tedd és - de nem mondja tovább, ránéz a képre, elvileg egy szívet kéne adnia és nem a szokásos hitvallását. Anonymous sokat beszélt már a kiváltságokról, úgy látszik rá is ragadt valami.
"Jó. Bevallom az elején nekem is rohadt szar volt. Legszívesebben könyörögtem volna, hogy lőjön fejbe valaki egy imaginációban, minthogy terápián beszéljek, s egy gonddal kevesebb. Méltó vége lett volna a karrieremnek. De persze túl büszke vagyok ahhoz, hogy könyörögjek. Szerencsémre. Néha hozzánk tud nőni a fájdalom, rejtegetve dédelgetjük, hogy ez csak az enyém és a sajátom, ezért vagyok én az, aki és nem veheti el tőlem senki. De közben súlyos teher is. Fájdalmas lerakni, de aztán jobb lesz. Ennyi."

Valahogy visszadünnyögöm a Renegát mondandóját.

Teszünk még egy kört, hogy ki-kicsoda, kezdem elveszteni a fonalat. A Renegát rábök a képre. Ő a piros, nem a fekete.
- Hány éves NeveSincs? - kicsit megdöbbenek a kérdésén, egy részt túl mázas, másrészt azt érzem, hogy nem tudok koncepciót magamra, de aztán eszembe jut:
- Én vagyok az első.
- Mármint aki terápiára jött?
- Nem, vagyis nem tudom - kicsit ködös a két évvel ezelőtti összevisszaság - úgy értem én vagyok az első... Felnőtt, kicsi NeveSincs természetesen az első. Azt hiszem egy ponton rájöttem, hogy az garantálja a legnagyobb biztonságot, ha pontosan ugyan olyanok vagyunk, mint a többiek, ha nem tűnünk ki. Magamévá tettem a normalitás minden szabályát és közben túl későn vettem észre, hogy pontosan olyanná váltam, mint a szüleim, vagy azok, akiket megvetettem.... - s közben elönt egy megfoghatatlan keserűség a dolgok értelmetlenségén..., a Renegát töri meg a csendet:
- Na én ezért teszek jó magasról a normalitásra... - majd a szokásos gondolatával fejezi be már csak úgy magának dünnyögve - a realitás sokkal fontosabb. Ha az emberek inkább reálisak lennének, könnyen beláthatnák, hogy a normalitásba vetett sziklaszilárd hitük nem más, mint egy tömegpszichózis. Ő még normális emberrel nem találkozott.
Közben a terapeuta is beszél, próbálja le... Nem is, inkább visszakötni a figyelmemet, csíp a jobb szemem, egy könnyet dörgölök el.
- Ez egy remek alkalom lenne egy nem megterhelő Brainspottingra. - Még élesen él bennem az előző alkalom és egy kis szarkazmussal a fogaim között nevetve kérdezem meg - Van nem hardcore verzió is? Honnan tudja, hogy könnyed lesz?
- Az időtartalmával tudjuk kontrollálni az intenzitását, 10 perc vagy 20 perc. - Hát jó, kapok egy takarót is, biztos, ami biztos. Kitekintek balra le.
- Mit érzek?
Nem nagyon érzek semmit. Zúg a fülem, hallom a szívdobogásomat. Kellemetlenség skála 1-2. Néha erősebb a fülzúgás néha a szívdobogásomat érzem erősebben, néha mintha lelassulna aztán hirtelen felveszi a tempót... Vagy az idő kezd relatív lenni már megint.
- Érzem-e a takaró puhaságát?
Rákoncentrálok, de nem nagyon érzem a takarót, csak azt, hogy melegen tart, valahol az is regisztrálódik bennem, hogy a kezem is jár, de nem különösebben érzem, vagy gondolom azt, hogy én mozgatnám.
A terapeuta elkezd pontokat keresni a pálcával.
- Mit érzek?
- Hol erősebb a fülzúgás, hol a szívem ver nagyon hangosan. Az a kép van a fejemben, hogy olyan vagyok, mint egy félre hangolt rádió. - Tovább vándorol a pálca vége, néha érzek egy kis hideg szellőt, máskor az egyik nyakizmom ugrál magában. A jobb vállával egy magasságban találunk egy pontot, ott úgy érzem kicsit könnyebb, megszűnt a fülzúgás és a szívdobogás is elhagyta a fejemet. Ott maradunk egy kicsit, majd újra elindul a pálca, s jobb vállától a balig. Kicsit megijedek, hogy jön-e a vasaló érzés, de nem jön, egy ponton megint elkezd olvadozni a fémizé, de aztán rájövök, hogy azért vibrál a kép, mert remeg a keze egy kicsit.
"Oké, úgy látszik most nem fogok halucinálni, halleluja".
Elértük a bal vállát, húzza vissza megint a pálcát. Nagyon ingerült leszek, mondom is, hogy ne haragudjon, de ez valamiért irritáló. Visszamegy a könnyű pontra a jobb vállánál.
Valami történik.
- Mit érzek?
A másodperc töredéke alatt érzések kezdenek felbugyogni és elcsukló hangon annyit tudok kinyögni, hogy mindjárt sírok.
Majd megszakad minden, lecsuklik a fejem és behunyom a szememet. "Sötétség, oké, ez ismerős." Újra kinyitom a szememet, próbálok újra a pálca végére koncentrálni.
- Mit érzek?
- Egy üres dobozt látok magam előtt és hogy ide bármit betehetek.... De... De az a gondolat van a fejemben, hogy Nem, köszönöm.
Elhallgatok, próbálok koncentrálni, de elfáradtam, kivonódok a jelenből, a pálca egy pont lesz a sok közül és nyugalom áraszt el, már itt sem vagyok. Valahonnan messziről még érzékelem a frusztrált csalódottságot a terapeuta arcára kiülni, ő is észrevette, hogy elvesztett.

furcsa kedélyállapotokat
halmozok halmokban
hol undorral tekintek a világra
megkopott tekintet fátylával
szorongatom kistáskám és
szedem lábam nyomát
az időben
gyerek kezet fogok
gyengéden
és mesélek kismadár dobolású
rettegő mellkasnak
hogy ez mind-mind a
szív műve
nincs minden veszve
lecsitul, megnyugszik
mint a haj, ami fénylik
egy kedves kéz nyomán
csak légy
türelemmel

Mindenféle fucked up mindfuck ellenére valami kezd beérni.

Ennek a sokrétű mentális mankónak nem én vagyok az eredeti szerzője, nekem/nekünk is megvannak a saját módszereim, de ebből még én is tanultam valami újat, illetve szépen keretezi azt is, amit már jól csinálok/csinálunk így gondoltam közkincsé teszem:

AZOK A DOLGOK, AMIK SEGÍTENEK, AMIKOR REMÉNYTELENNEK TŰNIK MINDEN ÉS/VAGY VÉSZHELYZET ÁLL FENN

1. Leülök és próbálom megélni a különböző érzéseimet, érzeteimet és gondolataimat (Nekünk ebben a Nehéz érzés mindfulness meditáció/imagináció sokat segített). DID esetén ez néha igen kaotikus tud lenni - megannyi lehet jelen egyszerre. Egyik részed így érez, a másik részed meg amúgy. Ilyenkor lerajzolom egy test körvonalát és próbálom az érzéseimet, érzeteimet, bármin is megyek keresztül rárajzolni, ábrázolni. Néha egy-egy ilyen érzés úgy jelenik, meg mint egy tüskés labda, ami próbál kitörni a testemből. És ez teljesen O.K. Néha a gondolatok vázlatszerűek, töredezettek és véletlenszerűek. Ez is teljesen O.K.Ettől még leírom őket. Múló gondolatok és makacs érzetek. Próbálom azt is lerajzolni, hogy hol érzem az altereimet a testemben - a kicsik néha olyanok, mintha a lábam remegésében lennének, futásra és menekülésre készen. Ha végeztem a rajzolással és az írással, átnézek mindent és próbálom a dolgokat egy-egy alterhez/részhez párosítani. Ha tudom, akkor próbálom megkérdezni őket, hogy miért éreznek így, vagy úgy. Valami belül történt egymás között, vagy esetleg a külső világ történései miatt? Ez a folyamat sokat segít abban, hogy groundoljam magamat és ne vesszek el a belső káoszban. 

2. Kapcsolat a kicsikkel/belső gyermekkel. Az én kicsi részeim többször megmentették már az életemet. Sokat gondolok az ártatlanságukra, hogy mennyire szeretnek játszani, nevetni és csacskaságokat csinálni, hogy mennyire is szeretnének szeretni, mennyire vágynak a gondoskodásra, mennyire megijeszti őket a büntetés/bántás gondolata. A legtöbb részem nagyon is gondoskodóan viszonyul a kicsik iránt, ha velük lépek kapcsolatba, akkor úgy érzem minden gyereket meg kell védeni és nem szabadna egy gyereknek sem bántalmazást átélnie... és ha bántanám a testemet, az azt jelenti, hogy őket is bántanám. Szóval, ha vészhelyzet van, próbálok nagyon erősen a kicsi részekre gondolni, fókuszálni, s ilyenkor általában egy gondoskodó rész kezd frontolni és nem csak a kicsiket nyugtatja meg, hanem az egész rendszer ügyeit próbálja jól elrendezni. 

3. Megkérdezem minden részemet, hogy mik lennének a szükségleteik. Még akkor is, ha nem tudom ezeket a szükségletek kielégíteni, vagy teljesíthetetlenek. Akkor is megkérdezem és leírom mindet. Ez segít azoknak a részeknek, akik nehezebben érvényesülnek a rendszerben, nem érzik magukat meghallgatva. Így könnyebb azt is látni, hogy milyen szükségleteknek tudok mégis eleget tenni, s meg tudom ígérni a többi résznek, hogy ha nem is most és nem feltétlenül úgy, ahogy most elképzeli, de ha türelemmel van, előbb-utóbb találunk valami jó megoldást. 

4. Elismerni és validálni azokat az érzeteket és érzéseket, miszerint nincs értelme élni. Ez nem azt jelenti, hogy meg is cselekedjük, mint késztetést. Ez csak annyit tesz, hogy képesek vagyunk ezeket az érzéseket és érzeteket elfogadni, félelem és szégyenérzet nélkül. Ezzel elismerjük, hogy egy részünknek igenis nehezebb és kétségbeejtőbb tapasztalatai lehettek, mint a többieknek, hogy erre a következtetésre jutott. Rengeteg fájdalomban lehetett része, nem csoda, hogy a halált látja megoldásnak. Ettől még se nem őrült, se nem rossz. Érthető, hogy arra gondolt, véget kéne vetni ennek a sok fájdalomnak és szenvedésnek. Mert néha rettenetesen nehéz. De én szeretném, ha együtt képesek lennénk ezekkel a nehéz érzésekkel és fájdalommal egy kicsit ülni és kitartani. Csak ezt a percet. Ezt az órát. Ezt a napot. A holnapot. A holnap utánt. Kitartani és közben elismerni, hogy most nagyon-nagyon nehéz.

5. Amikor nagyon-nagyon nehéz, próbáld magadnak és a rendszernek is egy kicsit megkönnyíteni az életet. Ha vannak olyan szükségletek, amiket ki tudsz elégíteni, tedd azt gondoskodóan. Ha van olyan szükséglet, amit jó lenne kielégíteni, de valamiért körülményes, attól még ne tegyél le róluk, hanem old meg egyszerűebben. Ha főzni kell, csinálj valami egyszerűt egy komplikált főétel helyett, ha nincs erőd főzni, vegyél valami mikrózható ételt. Ez mind jobb, mint éheztetni a testedet, vagy utána elrohanni a boltba és egy falásrohamban mindenfélét összevenni és összeenni. Ha nincs kedved fürdeni, mosd le magadat egy szivaccsal, ha az is túl nehéz, babakendővel is áttörölheted magadat. Viselj puha, komfortos ruhákat. Ez mind-mind segít egy-egy rész szükségletének az elismerésében, még akkor is ha, éppenséggel nagyon nehéz is, így leegyszerűsítve talán könnyebben végrehajthatóak.

6. Ne korhold magadat. A babakendős fürdés is jó és a mikrós étel is étel. Lehet, hogy nem a legideálisabb megoldás, de most éppen erre van erőd, s ez teljesen jó, mert nem hanyagolod el a szükségleteidet. Nem kell mindig a maximumot kihozni magadból, ez is pont elég. 

7. Ne izoláld magadat, lépj kapcsolatba másokkal. Terapeuta, barátok, segélyvonal. Ha nincs kivel kapcsolatba lépned, akkor se korhold magadat. Emlékeztesd magadat arra, hogy nem minden erőforrás egyformán elérhető mindenki számára, ezek néha privilégiumok, amikhez nem mindenkinek van hozzáférése és ez nem a te személyes hibád. 

8. A dolgokat ne azért tedd, mert muszáj, hanem azért, mert jól esik és növeli a komfortérzetedet.