Stecco

Egy sima kar-váll-hát tornára számítottam. Már egy ideje fájdogált a jobb csuklóm mindenféle ok-okozati összefüggés nélkül. Klári helyette kikérdez minden eddigi sérülésemről.
Az adatok felvétele után azt mondta, hogy azért itt elég erősen kirajzolódik egy minta.
Beinvitál a hálószobájába. "Nem erre számítottam", ismétlem magamban. Az ágyon vörös ágynemű és lepedő. Félig elcsúszok egy másik valóságba az emlékeim között. Eszembe jut Berlin levele Klárinak, hogy mennyire jó volt vele az együttlét a vörös lepedőn.
"Remek már csak ez hiányzott."
Lefektet ugyanarra az ágyra és belém mélyeszti a könyökét. Mármint az izomszöveteimbe, keresi a merev, de mozdítható pontokat és azokat is amelyek teljesen görcsben vannak. Próbálom meghatározni a fájdalom szintjeit. A derekamra majdnem felugrok a fájdalomtól.
Aztán kezdődik a tortúra. Egy ponton azt gondolom, hogy ez a test brain spottingja. A fájdalmas pontokba szögegyenest belemélyeszti a könyökét és próbálja körkörös mozdulatokkal lazítani a csomóimat. Közben mondom, hogy 1-10-ig éppen hol tartok. A cél a 4-5-re való levitel. Hihetetlenül hangzik, de fél-1 perc tolerálás után tényleg elkezd lefelé menni. Időnként megkér, hogy álljak fel, csináljak pár kitörést, guggolást, tenyértámaszt, hogy most mit hogyan érzek. Az izmaim és a fájdalmaim, mint egy jobbra-balra tolt szövet vándorol, Klári elégedetten konstatálja és tervezi az újabb könyökléseket.
Következő körben a jobb oldalamon fekszem és a fejem mellé emelteti a bal karomat. Majd újra elmerül a könyöke az utolsó bordáimat és a medencémet összekötő szövetekeben. A fájdalom leírhatatlan, levegőt sem veszek, befeszítek és csillagokat látok.
"Már annyi fájdalmat okoztál, nem volt elég? Annyira fáj, hogy legszívesebben megütnélek." Mondom kétségbeesetten önmagamban, de nincs túl sok időm magamon moralizálni, újra eszembe jut az a délután, amikor Klárival próbáltuk megbeszélni a dolgainkat. Valahogy próbáltam szavakba önteni a fájdalmamat, csalódást és hogy mennyire rosszul esett ez az egész, nem csak a tudat, hogy Berlin újra megcsalt, hanem az is, hogy mindezt egy barátommal tette. Nem emlékszem már, hogy mit sikerült kimondanom, de a hamarválaszra emlékszem.
"Hidd el, nem akartalak megbántani. Egyébként is, megvan még mind a két kezed, lábad, hát ne ássad a saját sírodat sírva lökve bele magadat." Emlékszem a testem remegésére, a visszafojtott zokogásra. "A törés ténye mások számára elismerhetetlen és elviselhetetlen. A pillanatnak nincsen szentsége, csak az el nem múlás fájdalma." Minek beszélni, ha ez a fájdalom nem minősül valós fájdalomnak.
Levegőt kapok és üvöltök.
- 13!!!! 13 és kurvára fáj!!!!
- Egy picit még bírd ki, végre hozzá lehet férni.
Levegőt veszek és próbálom engedni.
- 9 és már nem akarok ütni. - Teszem hozzá önmagamat megadva.
- Na ez egész gyors is volt.

Később a feladatok végrehajtásánál elégedetten rikkant fel a guggolásnál, végre nem a derekamban érzem a tűpárnákat, hanem a combfeszítő izmaim kezdtek dolgozni. Pedig a derekamhoz még hozzá sem nyúlt. Ad is egy új időpontot december közepére, most már a gyógytornász rendelőjébe.