Brainspotting: A Doboz

Megérkezem, a szokásos hogy telt a hét, hogyan érzem magamat körök elmaradnak, újra feltűnik, hogy új a szőnyeg, egyszínű és nem lehet elcsónakázni a geometriai mintákon, néha meg akarom kérdezni, hogy nem-e hozná vissza a régit, az jobb volt.
Kitér az e-mailemre, kétszer is elolvasta. Azt is megkérdezi, hogy milyen testérzetem van, mondom a szokásos fulladás és sírás a mellkasomban, amit nem nagyon lehet elviselni, s aztán valahogy elnyomom. Kérdezi, hogy ez valami új, vagy eddig is így volt?
Ezen el kell gondolkoznom, tavaly ilyen tájt meg terápia elején azért sokszor elfogott ez a kétségbeejtő érzés, akkor volt hogy rivotril mellett is órák kellettek meg szín észlelés meg szag észlelés, meg miegyéb, hogy ki tudjak belőle jönni, most meg pár perc alatt ki tudok jönni, csak nem ez lenne a cél. A cél az lenne, hogy meg tudjam tartani az érzést és meghallgatni és megvigasztalni azt a részt.
Kétségbeesetten próbálom elmutogatni a kezemmel, hogy a többi résszel hogyan volt, összetekerem és kulcsolom a két kezemet, hogy ilyen érzés az elején, de aztán szépen lassan megtanultam differenciálni, hogy én most itt vagyok és jól vagyok, a másik részem érez így, mit is érez a másik részem, mik a gondolatai, igazak-e ezek a gondolatok a jelenre, mikor gondoltam ezt régen és akkor egy ponton megvan, hogy kinek van baja és mikor volt ez és néha iszonyatosan nehéz volt, de akkor már tudtam gondolni valami vigasztalni valót és akkor megszűnt ez az összecsavarodás és az egyik rész megöleli a másikat, de most azt élem meg folyamatosan, hogy nem tudom megtartani, sem őt sem magamat, csak elnyomom valahogy.
Megkérdezi, hogy mire emlékeztet ez. Mondom, hogy most az a kép ugrik be, amikor először mentem a metróval kisgyerekként. Ott állok a peronon és bámulok a végeláthatatlan sötétségbe és ahogy közeledik a metró, még nem látod, csak nyomja maga előtt a levegőt és egyre erősödik ez a dübörgés... Akkor kisgyerekként valami olyasmi benyomás keletkezhetett bennem, hogy meg fog elevenedni ez a sötétség és elnyel majd mindent.

Közben kotorászok egy képért és érzem, hogy a Renegát bátortalanul, némi bűntudattal veszi elő az egyik művterápiás képet.
Mostanában ingerült és egy kicsit kivan. Rengeteget dolgozott az utóbbi időben, hogy sikeresen kihozzuk NeveSincset a sötétből egy biztonságos helyre. Azt hitte majd minden jó lesz, üdvrivalgás, öröm és boldogság, juhu meg van mindenki és mennyire jól csinálta... Erre a szokásos gondolatokkal találja szemben magát: "Én nem szeretnék itt lenni, ez a világ nem nekem való."
"Az a bajod, hogy gyáva vagy!" - replikázta magában felbőszülve, folytatta is volna, de belé hasított a felismerés. Igen, tinédzser koromban is ez a gondolat mart belém, amikor vagdostam magamat.
Fájdalom gyűrűzik végig az elmémen.
A Renegát keserűen leszegi a fejét "Nem úgy gondoltam, hogy gyáva vagy megtenni. Gyáva vagy élni, most is és akkor is.... Nézd, itt senkinek sem volt könnyű, de néha csak annyi bátorság kell, hogy egyik lábadat a másik után tedd és - de nem mondja tovább, ránéz a képre, elvileg egy szívet kéne adnia és nem a szokásos hitvallását. Anonymous sokat beszélt már a kiváltságokról, úgy látszik rá is ragadt valami.
"Jó. Bevallom az elején nekem is rohadt szar volt. Legszívesebben könyörögtem volna, hogy lőjön fejbe valaki egy imaginációban, minthogy terápián beszéljek, s egy gonddal kevesebb. Méltó vége lett volna a karrieremnek. De persze túl büszke vagyok ahhoz, hogy könyörögjek. Szerencsémre. Néha hozzánk tud nőni a fájdalom, rejtegetve dédelgetjük, hogy ez csak az enyém és a sajátom, ezért vagyok én az, aki és nem veheti el tőlem senki. De közben súlyos teher is. Fájdalmas lerakni, de aztán jobb lesz. Ennyi."

Valahogy visszadünnyögöm a Renegát mondandóját.

Teszünk még egy kört, hogy ki-kicsoda, kezdem elveszteni a fonalat. A Renegát rábök a képre. Ő a piros, nem a fekete.
- Hány éves NeveSincs? - kicsit megdöbbenek a kérdésén, egy részt túl mázas, másrészt azt érzem, hogy nem tudok koncepciót magamra, de aztán eszembe jut:
- Én vagyok az első.
- Mármint aki terápiára jött?
- Nem, vagyis nem tudom - kicsit ködös a két évvel ezelőtti összevisszaság - úgy értem én vagyok az első... Felnőtt, kicsi NeveSincs természetesen az első. Azt hiszem egy ponton rájöttem, hogy az garantálja a legnagyobb biztonságot, ha pontosan ugyan olyanok vagyunk, mint a többiek, ha nem tűnünk ki. Magamévá tettem a normalitás minden szabályát és közben túl későn vettem észre, hogy pontosan olyanná váltam, mint a szüleim, vagy azok, akiket megvetettem.... - s közben elönt egy megfoghatatlan keserűség a dolgok értelmetlenségén..., a Renegát töri meg a csendet:
- Na én ezért teszek jó magasról a normalitásra... - majd a szokásos gondolatával fejezi be már csak úgy magának dünnyögve - a realitás sokkal fontosabb. Ha az emberek inkább reálisak lennének, könnyen beláthatnák, hogy a normalitásba vetett sziklaszilárd hitük nem más, mint egy tömegpszichózis. Ő még normális emberrel nem találkozott.
Közben a terapeuta is beszél, próbálja le... Nem is, inkább visszakötni a figyelmemet, csíp a jobb szemem, egy könnyet dörgölök el.
- Ez egy remek alkalom lenne egy nem megterhelő Brainspottingra. - Még élesen él bennem az előző alkalom és egy kis szarkazmussal a fogaim között nevetve kérdezem meg - Van nem hardcore verzió is? Honnan tudja, hogy könnyed lesz?
- Az időtartalmával tudjuk kontrollálni az intenzitását, 10 perc vagy 20 perc. - Hát jó, kapok egy takarót is, biztos, ami biztos. Kitekintek balra le.
- Mit érzek?
Nem nagyon érzek semmit. Zúg a fülem, hallom a szívdobogásomat. Kellemetlenség skála 1-2. Néha erősebb a fülzúgás néha a szívdobogásomat érzem erősebben, néha mintha lelassulna aztán hirtelen felveszi a tempót... Vagy az idő kezd relatív lenni már megint.
- Érzem-e a takaró puhaságát?
Rákoncentrálok, de nem nagyon érzem a takarót, csak azt, hogy melegen tart, valahol az is regisztrálódik bennem, hogy a kezem is jár, de nem különösebben érzem, vagy gondolom azt, hogy én mozgatnám.
A terapeuta elkezd pontokat keresni a pálcával.
- Mit érzek?
- Hol erősebb a fülzúgás, hol a szívem ver nagyon hangosan. Az a kép van a fejemben, hogy olyan vagyok, mint egy félre hangolt rádió. - Tovább vándorol a pálca vége, néha érzek egy kis hideg szellőt, máskor az egyik nyakizmom ugrál magában. A jobb vállával egy magasságban találunk egy pontot, ott úgy érzem kicsit könnyebb, megszűnt a fülzúgás és a szívdobogás is elhagyta a fejemet. Ott maradunk egy kicsit, majd újra elindul a pálca, s jobb vállától a balig. Kicsit megijedek, hogy jön-e a vasaló érzés, de nem jön, egy ponton megint elkezd olvadozni a fémizé, de aztán rájövök, hogy azért vibrál a kép, mert remeg a keze egy kicsit.
"Oké, úgy látszik most nem fogok halucinálni, halleluja".
Elértük a bal vállát, húzza vissza megint a pálcát. Nagyon ingerült leszek, mondom is, hogy ne haragudjon, de ez valamiért irritáló. Visszamegy a könnyű pontra a jobb vállánál.
Valami történik.
- Mit érzek?
A másodperc töredéke alatt érzések kezdenek felbugyogni és elcsukló hangon annyit tudok kinyögni, hogy mindjárt sírok.
Majd megszakad minden, lecsuklik a fejem és behunyom a szememet. "Sötétség, oké, ez ismerős." Újra kinyitom a szememet, próbálok újra a pálca végére koncentrálni.
- Mit érzek?
- Egy üres dobozt látok magam előtt és hogy ide bármit betehetek.... De... De az a gondolat van a fejemben, hogy Nem, köszönöm.
Elhallgatok, próbálok koncentrálni, de elfáradtam, kivonódok a jelenből, a pálca egy pont lesz a sok közül és nyugalom áraszt el, már itt sem vagyok. Valahonnan messziről még érzékelem a frusztrált csalódottságot a terapeuta arcára kiülni, ő is észrevette, hogy elvesztett.