A leírhatatlan és kijelenthetetlen.

Vajon honnan jött a gondolat, mint lehetséges megoldás?

Kutakodok a szekrényben, bár ne lett volna motivációm. A motivációval mindig csak a baj van, fluktuál.

Az értékrend, az volt csorba és hazug a kezdetektől. A megfelelés kényszere pedig gyötrő, a példa pedig elemi erővel hatott elmém már így is törött barázdáira.

Vagy talán a törés és újra törés kényszere csalta ki a kegyetlenség cselekedetét önmagam iránt. A kegyetlenség persze mindig nagy keggyel volt tálalva.

Semmi sem elég, amíg bele nem törsz, mondogatom magamnak. És még akkor is, akkor is úgy kell tenni, mintha minden egyben lenne. A törés ténye mások számára elismerhetetlen és elviselhetetlen.

A pillanatnak nincsen szentsége, csak az el nem múlás fájdalma, csak vádak és eleven bűnök felfoghatatlan halmaza zuhan nagy csattanásokkal belém, egyre mélyebben.

Mi volt a vétkem, ordítva kérdezem, de mégis némán, mint falra és földre hányt mocsok fakuló nyoma az időben. Már megszokták a mintát és közönybe merül léte.

Válaszra sem méltatnak. 

Válasz nélkül mi értelme az egésznek?

- Amit kikaparsz a mocsok szorításából. Valamit, valamit, amit a tett és az idő és a mocsok sem tudott megkezdeni, mondja valami bennem.