Egy Egér Története

Megérkezem, mivel nincs jobb gondolatom, előveszem a rajzaimat, A Majdnem Világgá Ment Gyerekről és a legutóbbi imaginációról és egy festett képet, amit az automatikus rajzolásból készítettem. Beszélgetünk róla, mutat egy másik képet, hogy nem vagyok egyedül ezzel a dologgal. Elolvassa az e-mailemet. Beszélgetünk egy egérről, amit gyerekként megöltem.
Rajzol egy ábrát az agresszió működéséről. Közben próbálja elmagyarázni. Tapintatos. Bennem megy a zsörtölődés, hogy már megint itt tartunk és nem jó a rajz. Elkérem a tollat és zaklatottan oda írom, hogy "SÖTÉTSÉG". Hogy nem minden esetben működik úgy az agresszió, ahogy. A terapeuta tudni véli mire gondolok, azt mondja az egy másik eset. Oké, majd valamikor valaki világosítson fel. Próbálok figyelni, de egyre nehezebb.

- Hiszen ebben az írásban annyi állat meghalt. - Felkapja a fejét és az ajtót nézi, gondolatban már kirohan és becsapja az ajtót nagy csattanással, de most az útját állom, csalódottan oda vetem neki "mindig csak menekülsz, rohansz és hátrálsz". Megdermed, keserűen visszaül.
- Egy egeret öltem meg. Egy egér élete szárad a lelkemen. Én nem vagyok az apám, én nem vagyok az anyám, sem a nagyszüleim. Semmi közöm, ahhoz amit ők tettek. - Fakadok ki.
- Kettőt?
- Egyet, egyetlen egyet! - Azt hiszem a terapeutánk elég jól megtanult Renegátul, ezt én csináltam anyuval, amikor kikérdeztem. Addig fogja ütni a vasat, amíg meleg. Na jó, ha kispadon vagyunk legalább figyeljünk.
- Igen, elnézést, a macskák voltak ketten, egy egér, rosszul emlékeztem.
...
- Mi az amire szüksége lett volna akkor?
- Inkább nem beszélnék róla.
...
Idegesen jár a keze, a kézhátát ütögeti a tenyerébe. A Renegáttal nézzük, megkérdezi mit látok? Rengeteg feszültséget, főleg amikor a szüleimre terelődik a téma. De nem érez semmit, csak a szíve dobogását, a füle zúgását és rengeteg elfojtott fájdalmat a háttérben. Néha összeszorítja a fogsorát. Ez a néma üvöltés, de ezt sem érzi.
"Mondj már valamit, akár azt is, hogyha nagyon zúg a füled. Érteni fogja, meg fogja érteni."
...
- Megmondom magának mit érzek. Azt érzem, hogy nagyon zúg a fülem és ez nagyon kellemetlen. - A terapeuta kapcsol, leviszi a hangszínét és lassabban beszél.
- Vannak gyerekek, akik letépik a babájuk fejét. - Folytatja a terapeuta. Pörögnek a képek. Tininidzsa teknőc. Kisautó. Transformers. G.I. Joe, G. I. Joe-t a Balatonban dobáltam, utána ugrottam és kimentettem. Amíg egyszer nem sikerült kimenteni. Nincs letépett fej. Babajátékok, egy-kettőnek bele vágtam a hajába. Valamelyiknek meg ruhát varrtam. Nincs letépett fej.
- Nem téptem le a babáim fejét, belevágtam a hajukba, de azt szokták csinálni a gyerekek. - Eszembe jut rengeteg barátom története arról, hogy próbáltak új frizurát adni a babájuknak. Erről majd megkérdezem, ez már visszatérő téma, ez a hajvágás dolog.
- De a gyerekpszichológus segített, nem? - Elmerengek. Hinta, csizma, kavics, anyu beszéde a háttérben, elfolyik minden a kavicsok között. Szoba, két játék, elmosódott arc, polc, félhomály, sötétség. Mindig ugyanaz, semmi használható.
- Nem emlékszem.
...
- Mire lett volna akkor szüksége Orsinak? - A kezeim le nem állnak, megint erősödik a fülzúgás. Egy gondolat megfeszül, elfárad és megadja magát.
- Nem ott lenni. Nem megszületni. Erre lett volna szükségem. Tessék, kimondtam. - A terapeuta megint halkan döngicsélve válaszol.
- Nem ott lenni. Orsi ezért csinálta kerekerdőt, ott vannak... - kellemesen sodródom... - és a kisnyuszi eszi a szénát...
- Megetették velem a kisnyuszimat! - emelkedik fel a fejem, mintha vészjósló sziréna hangját neszelné meg a távolból. Üres ketrec, anyu, erkély, anyu magyaráz, hogy látta amikor Tapsihapsi leugrott a harmadikról, nem lett semmi baja, csak megszökött. Az erkélyajtó mindig be van zárva, nem hiszek neki. Mégis utána akarok ugrani. Amikor lemehetek az udvarra, keresem. Anyu egyszer elmondja. Nevetve elmondja, hogy jó ízűen megettük aznap ebédre.
- Mit szeretne? Szeretné esetleg megbüntetni a szüleit... - megint sodródom a hangjával, közben figyelek befelé. A "szüleim" szó egyre üresedik kifelé. Ennek a szónak általában valami tiszteletteljes melegséget kéne árasztania, de hideg ürességgel rezonál bennem. Távolság igen, de nincs erőszakos kép, kicsit megnyugszok.
- Nem szeretném bántani a szüleimet, tudom, hogy nekik is nehéz volt...
- Nem szeretné, hogy a szülei állatokat tarthassanak.... - Nem való nekik állat, bár mindkettőjüknek van most is háziállatuk. Anyunak több is. Ez nem mintha bárkit is érdekelne és egy kicsit magamba roskadok. Akarok valamit mondani. Eszembe jutnak az egér fekete gomb szemei. A félelem és a kapálózás, a fájdalmas tudat, hogy ártok neki, de már nem tudom abba hagyni, mert már túl sok a fájdalom benne is, bennem is, legyen vége gyorsan. A pokolra fogok jutni.
- Tudja, még egy olyan egyszerű pici állatnak is nagyon kifejezőek a szemei, még én is.... még én is észrevettem, hogy amit csinálok az nagyon rossz, s ártok vele, s többet nem csináltam. Szóval nem értem. Nem értem, hogy a szüleim, hogy-hogy nem vették észre, hogy fájdalmat okoznak nekem. Hogy nem vagyok jól... - a terapeuta megint duruzsol, hogy a szüleimet....
- Erre már találtunk megoldást! - Szakít meg mindenkit nagy meglepetésemre MOrsi, s közben érzem hogy teljesen el van fáradva. - Mint a székes feladatban, bírósági tárgyalás. A szüleink a székben - majd magam mellé mutatok az üres kanapén - és itt a vád tanui. Tudja ma politikai szempontból - folytatja a Renegát - divatos megmondani, hogy a család az apa, az anya meg a gyerek(ek). Hogy a szülő dolga a nevelés és abba más ne nagyon szóljon bele. Meg ha a szülőnek rosszul megy, akkor a gyerekének kötelessége eltartania. De arról mély hallgatás és hárítás van, ha a gyereknél bajok vannak, s felnőtt korára személyiségzavara lesz, mert elhanyagolták.... és... és még hosszú lenne a lista. Ilyen esetekben az lenne a helyes, ha a szülők perelhetőek lennének. Nem azért, mert börtönben szeretnénk látni őket, de a terápia költségének a megtérítésére kellene őket kötelezni. Hogy ne legyen több felelősség hárítás, vagy legyen precedens, hogy előbb kérjenek a szülők segítséget... de ilyen a magyar jogrendszerben nincs. De majd egy ilyen tárgyalást akarunk.
...
- De erre már csináltunk imaginációt!
- Orsi erről még nem csináltunk imaginációt, csak egy képet mutatott.
- De... egy évvel ezelőtt... nem imaginációt... brainspotting - pánikolva veszem elő a telefont, beírom, hogy "egér" a keresőbe és közben rettegek, hogy megint hallucinálok "Nyugi, nem hallucinálsz"... közben előjönnek a találatok, 09/06/2020... elküldve az e-mail címére, már majdnem ott tartok, hogy odaadom neki a telefont, hátha ezt is hallucinálom. "Nyugi, nem hallucinálsz, ő is tudja."
- Ez milyen érzés Önnek, hogy elfelejtettem?
- Tudom, hogy nem minden ugyan olyan fontos és elfelejthet dolgokat, sokat dolgozik, ez természetes. - Mégis van némi csalódás a hangomban. Szóval mégis fontos. Végig pörgetem az emléket. Akkor is az egér tekintetét látom magam előtt, a jeges Duna mellett, erre brain spottingoltunk. Úgy volt, hogy egy ponton magamra kell húznom a plüss plédet, de helyette ő húzza rám és kedvesen megigazítja a nyakam körül. Két-három másodperc lehetett az egész, de az elmémben végtelenre nyúlt az idő és pánik öntött el, hogy nem az történik amiben megállapodtunk, hogy a félelemtől már össze-vissza ugrálok a szoba pontjain, miközben hulla mereven ülök. Utána közelebb ül hozzám, úgy tűnik pár centire lehet tőlem, mégsem látok belőle semmit, szinte biztosra veszem, hogy a pupilláim gombostűnyire ugrottak össze a félelemtől és azért nem látok... lélegezni is elfelejtettem...nem hallom mit mond...csak azt, hogy a végén hozzá teszi, hogy "és Ön nem rossz". "Ettől félsz? Hogy elefelejti, hogy nem vagy rossz?"
- Ezt próbálom lassan egy éve elmondani Önnek, hogy ennyit tettem, nem bántottam több állatot...
...