A hűvösvölgyi és a zalai út kereszteződésében állunk meredeken. A pillanat mindjárt megtörténik, a hold fekete lyukat üt a nap fénykoronájába. Kormozott üveget tart gondterhelt arca elé.
- Ne nézz egyenesen bele, mert meg vakulsz.
Én pedig egyenesen bele nézek. Vakuljak meg, titkon kívánom. A jelenet inverze szemhéjam mögé ég.
- Talán ez az utolsó, amit látok, a következőt már nem élem meg. - mondta töprengve.
Magamban felnevettem, nem, nem, az idő természete más, fekete szurokként von körbe és el nem enged a pillanat örökéből.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.