Húgom többször felhozta, hogy szeretné mind két gyerekét megkeresztelni, s mivel én vagyok az egyetlen, aki konfirmálkodott, legyek én a keresztanyjuk mind a kettőjüknek.
Elmegyek végül templomba, pont keresztelő van, zsoltár éneklés, érzem, hogy regresszálok és sírni kezdek, sok az archetipikus kép a zsoltárok szövegében, fény az éjszakában, csillagoség. A Renegát részem döbbenten kommentálja, hogy nagyon sok belső kép innen ered.
A keresztelő nagyon megható volt, ahogy mindenki ígéretet tett a kisgyermek támogatására, becsúszik a kérdés bennem, hogy mégis mi ment ennyire félre az én életemben.
A második felében Isten és Jézus hatalmának fel/elismeréséről volt szó. A Renegát részem fészkelődött, hogy na pl. ez, ez őt kifejezetten zavarja. A végén presbiter választással kapcsolatban beszélnek a jelentkezők, rengeteg a mikroagresszió a jelöltek reflexióiban, hogy miért éppen őt válasszák a másik jelölttel szemben. A Renegát behozza azt a képet, ami Jungot foglalkoztatta gyerekkorában: Isten szarik az egyházra.
Anonymous tesz egy javaslatot, hogy bele olvashatnék a belső várkastély könyvbe.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.