Művterápiák

Művterápiás egyéni alkalom, ahol az Autoritást jártuk körbe, az autoritás külsőleg nekem még mindig úgy jelent meg, mint egy intézmény. Én, mint autoritás pedig úgy mint a cselekvő énem (ami ebben az esetben a Renegát és az én-én egybeolvadása ként jelent meg), aki szeretne mindent megoldani és 6 karja van, a megfigyelő én-ként pedig egy ülő Anonymus-t rajzoltam, aki annyit mond, hogy talán megbízhatnék abban, hogy mások is kompetensek a saját problémájuk megoldásában.

Aztán rá egy hétre foglalkoztunk az önbecsapás témával. Előjött a Kép/Mutatás, mint téma a családomban, mint a nagyszüleim vallásossága, vagy ahogy anyu és apu kifelé egy normális, gondoskodó család képét próbálták mutatni, aztán az a megélésem, hogy próbálok normális lenni, olyan mint a többi gyerek, de nem ment soha, végül a beszélgetés után egy rajzot készítettem:
A sérülékeny részem sír elfeküdve egy kanapén és nem szeretne itt lenni, lerajzoltam a rózsaszín részem tükörképben ugyan úgy egy kanapén, ő is sír, hogy ez nagyon nehéz érzés és az is nyomasztja, hogy sok mindent kéne csinálni, lerajzoltam egy Renegátot is, aki ugyanúgy sír, S azt mondja ilyenkor általában haragudni szokott, de ez a sok sírás már őt is letargikussá tette. Csináltam egy örvényt: kívül fekete, belül lila és a közepe aranysárga. Emellé azt írtam, hogy talán ennek a sok nehézség mélyén van valami nagyon értékes, Márti megkérdezte, hogy vajon mi lehet az? Erre azt mondtam, hogy "it made me very resourceful"

19-én volt egy tanulócsoportos +1 nem hivatalos alkalom. Belefutottunk egy diskurzusban, hogy hasítás az, amikor egy személyt Jó/rossz-ként identifikálunk, hiszen az a személy mindkettő egyszerre. Én erre szinte automatikusan mondtam, hogy gyerekként anyukámat három állapotában ismertem: a cuki, a közömbös és a kegyetlen. Apukámmal kapcsolatban voltam úgy, hogy van jó apu meg rossz apu, aztán megértettem, hogy a jó apu csak egy illúzió.
A csoportra ráült egyfajta szomorúság. Bennem is. Ezen sokat gondolkodtam a csoport után is, hogy ennek milyen súlya van/volt a nőiességemmel, az anyasággal kapcsolatban, meg alapvetően arra nézve, hogy egy párkapcsolat, vagy egy másik személy, illetve önmagam jósága csakis illúzió lehet.
Volt egy másik érdekes pont, amit nem sikerült teljességemben megértenem, valahogy arra terelődött a szó, hogy volt olyan időszak, amikor egy nő direkt esett teherbe, hogy elvegyék feleségül. Ezt E. mondta, erre úgy reagáltam, mint egy üzenetrögzítő, kiüresedett az elmém, s annyit mondtam: egy gyerekhez két ember kell.
Nem néztem E-re, csak magam elé, mégis olybá tűnt, mintha E.valamit nagyon határozottan arrébb akarna tenni és azt mondta hogy: nem, elég egy is.
Mind a két kijelentésnek nagy súlya volt.
Terápián is volt Önnel 1-2 ilyen alkalom, amikor úgy érzem beszéltünk valamiről, aztán elhangzottak rövid kijelentések valami teljesen másról, amik fontosnak bizonyultak, de a valós jelentésük, az ok-okozati összefüggés számomra elérhetetlen.
Sokat gondolkodom arról, hogy abban a pillanatban valójában miről beszéltünk.