A relaxációs szakaszban már a felhők között repültem, egy fekete holló vagyok. Meglepő könnyedséggel repülök a táj felett. Beugrik egy másik kép is, sematikus ábra, ahogy a holló kifeszített szárnyakkal repül a tükör vonal alatt pedig kifeszített karokkal hanyatt fekszek.
Elvileg érezni kéne a könnyedséget, a holló továbbra is könnyedén fekszik a légáramlatokon. Én a könnyedséget a fizikai rétegeim ledobásával próbálom elérni, leomlik a hátamról a bőrszövet, az izom rétegei, egészen a csontig, kivéve a medencémet, a keresztcsontom mindkét oldalán két nagy fémkapoccsal van oda tűzve minden szövetem.
Figyelek az imagináció szövegére, most a holló perspektívájára kell váltanom, emberi énemet nézem, úgy vagyok felöltözve, mint egy rongyos kéregető, egy téli erdei úton. 180°-ban látok és van bennem némi frusztráltság az emberi énem iránt. Felrepülök az égbe, a kiégett falu hóval takart romjai felett, megcsillan valami a hóban, leereszkedem érte, felveszem és visszarepülök az emberi énemhez, egy kőkapu maradványának tetejére szállok, krákogok egyet az emberi énemnek és elé ejtem, amit találtam: egy arany gyűrűt. Azt üzenem neki: láss, ne csak nézz.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.