Tanulócsoport

I. megköszönte a múltkori csoporttámogatást, nem merte elkezdeni a csoportját, mert kétségek gyötörték, kiemelte, hogy az ahogy bátorítólag megérintettem a vállát az nagyon sokat adott neki.

D.-ből is előjön valami probléma, hogy mindig itt jön rá a fejfájás, mert itt valami nagyon koncentráltan van, először E. reagál rá. Majd nekem eszembe jut az a mozgásos alkalom, amikor azt láttam, hogy D. jön és mindenki kitér előle én pedig azt gondoltam, hogy D. jönni akar, akkor had jöjjön. Összeért a vállunk és tettünk együtt 2-3 forgást,.majd szétváltunk.
Mondom is D-nek, hogy nekem most ez jutott eszembe, meg most is kérdezném, hogy tudja-e engedni azt, aminek jönnie kell?
D. elmondja, hogy a 20-as évei meg az akkori párkapcsolati megélése miatt nem mer tervezni az életével.
Kérdezem ez az a párkapcsolat, ami az indiai út után történt?
D. mondja, hogy igen.
Kérdezem tőle, hogy nem kell válaszolnia rá, ha nem akar, de mi is történt ott Indiában?
D. mondja, hogy nem akar részletekbe menni, drogot fogyasztott és rosszul sikerült. Majd hosszabban elmondja, hogy utána kezdte azt érezni, hogy nem mer tervezni, hogy eltűnt az a része, aki tenne, megcsinálna dolgokat, mert valamiért az lett a megélése, hogy a tevéssel közelebb kerül a halálhoz és ezzel nem tud megbirkózni. Itt E. veszi át a beszélgetés fonalát.
Egy ponton újra becsatlakozom, elmondom, hogy sajnálom, hogy ennyire rossz tripje volt, behozom a képet az én tripemről a Fekete-tenger partján, Dakinin, hogy nekem az volt a megélésem, hogy milyen nehezen vesszük észre a vadvirágokat, pedig gyönyörűek és hogy ott azt éltem meg, hogy minden az élet része, én is, a vadvirág is egy ezüst szálon tartozik az élet folyamához, ha meghalok, ha a Föld is elpusztul, akkor is az élet leheletéhez tartozunk és valahol, valamilyen formában az élet mindig utat talál magának.

E. is segít még D.-nek, aztán Zs.kezd el beszélni, ő  laptopról van, nem tudok Zs-re figyelni, mert csak zsibogásnak hallom az egészet, azt látom, hogy D. félájultan támaszkodik/alszik a székben. Én is behunyom a szememet és koncentrálok. Igazándiból nem tudom mit csinálok, feszültség és fájdalom van a mellkasomban, dobog a szívem, kellemetlen, igyekszem kifújni. Egy ponton azt érzem, hogy rendben van, még időben elkapom Zs. mondatait, hogy tudjak rá reflektálni, egy ponton pedig betakarom D. vállát és hátát egy pléddel.

Az utolsó 15 percben E. rám tereli a szót, hogy beszéljünk az én folyamatomról, mondtam, hogy már lezártuk, mindent megbeszéltünk.
Kérdezi, hogy úgy vette észre ma kerülöm a szemkontaktust, nézek rá, D-re, aki közben megelevenedett, D. megszólal, hogy ő úgy vette észre, hogy sokat néztem a szemébe és nem kerültem a szemkontaktust.
E.re próbálok úgy nézni, kérve, hogy ne cidrizzen.
E. kedvesen folytatja, hogy ő úgy látja, mintha kedvem szegett lennék, hogy mi volt a nehézségem a saját csoportomban, vagy mit éltem meg kudarcnak?
Könnybe lábad a szemem, mondtam megint, hogy a hetedik alkalom, G-vel valamiért nagyon megviselt mégha jól is csináltam, meg nem gondolom az egészet kudarcnak, a hatodik alkalom miatt az egész megérte.
E. megkérdezi, hogy mi volt a nehéz G-vel kapcsolatban, újra elmondom, hogy az affekt, vagy nem tudom minek hívjam, ami a megosztása után, közben elszabadult, hogy úgy éreztem, mintha valaki teljes erőből adna hátulról egy nyaklevest. Hogy nem tudtam sem magamat, sem őt, sem a csoportot megtartani ebben.
Erzsi végig veszi velem megint, hogy mi történt, hogyan reagáltam, mi történt utána, stb. Elmondom megint, hogy próbáltam levegőt venni, láttam, hogy a csoport is készen van, valahogy kipréseltem magamból azt a visszajelzést, hogy Geri próbálja elmondani a barátainak is, hogy ez az, amiben benne van, ne szigetelje el magát, alkotás után meg nagyon jó visszajelzést kapott, blabla.
Erzsi mondta, hogy ez mind nagyon jó, mindent jól csináltam. Mondtam Erzsinek megint, hogy ez oké, értem, de én ezzel nem tudok mit kezdeni, hogy konkrétan így éltem meg, valós fájdalomként, hogy én nem tudom magamat a nyugalom szigetéről, távolból nézni, hogy ez történik. Nekem ez tényleg olyan volt, mintha valaki adott volna egy nyaklevest.
Erzsi kisebb-hosszabb kitérővel elmondja, hogy ez majd kialakul, egy ponton én is belátom hogy nagy fába vágtam a fejszémet valószínűleg, mert több éve csoportozok, velük, Mártival is, vannak néha nagy feszültségek, de az a csoport szinte csak abból állt és erre nem voltam felkészülve.
Erzsi újra elmondja, hogy van ilyen, sok gyerekkori nehézséget megéltem, próbáljam meg magamban tudatosítani, hogy ezeknek már vége, nem azt mondja, hogy nyomjam el ezeket a dolgokat, hanem csak tudatosítsam, hogy már felnőttem, veregessem magamat vállon, jól csinálom a dolgokat, érzékeny vagyok másokra, jó meglátásaim vannak, rendkívüli érett gondolkodásmódot mutattam nem egyszer, csináljam bátran dolgokat.