Brainspotting

Általában egy-egy terápiás brainspotting nem nagy szám. Van egy emlékem, vagy éppen nincs, de motoszkál bennem egy érzet és akkor körbenézek a szobában, valahol megnyugszik a tekintetem, a terapeuta elővesz egy teleszkópos pálcát és nagyjából megpróbálja pont oda tenni a végét, ahová nézek. Fókuszálok, felidézem az emléket és/vagy próbálok elmerülni az érzésben, mondogatom, hogy mennyire kellemetlen, hol mit érzek, vagy éppen hallok, vagy mi megy a fejmoziban. Pattog itt-ott egy izom, néha könnyezek közben, a terapeuta meg segít oldani az emléket, amíg valahol 0 és 3 közé kerül a kellemetlenségi skálámon. Utána néha csinálunk egy kis relaxációt/imaginációt. Azt nem tudom, hogy mennyi mindenben segített, de a munka közbeni remegéses disszociációt az első alkalom után megszüntette. Szóval tök jó.

A legutóbbi viszont felért egy mini LSD trippel, annyira fejbe vágott, hogy csak annyit tudtam mondani a terapeutának, hogy nagyon intenzív volt és azt éreztem, hogy el fogok ájulni a végére, de az utolsó pillanatban inkább azt gondoltam, hogy hullám vagyok és szépen kigördülök belőle. Most kezdett így bennem összeállni, asszociálódni meg emlékekben feljönni, hogy mi is történhetett (legalábbis az agyamban).

Szóval egy rendhagyó brainspotting után megint az volt a feladat, hogy kövessem a pálca végét a tekintetemmel végig, csak most szög egyenesen mentünk a terapeuta jobb vállától a bal válláig.
Már az első másodpercekben elkezdett égni az arcom. Nem szeretem, ha néznek, főleg, ha ekkora intenzitással. Úgy éreztem, mintha egy vasaló talpát nyomnák az arcomba, s aztán azon is túl, bele a mellkasomba, a tüdőmbe és szétéget. Erről utólag apu tekintete jut eszembe leginkább, az állandó hiba keresése bennem. Mindig talált is, mindig volt miért üvöltenie velem. Láthatatlan gyerek akartam volna a leginkább lenni, akit nem látnak, abban nem is találhatnak hibát.
Ott nem tudtam láthatatlan lenni, így próbáltam minden igyekezetemmel azon lenni, hogy nem érzek, vagy legalábbis nem mutatom, hogy bármit is éreznék.

Aztán mintha homályosan megmozdult volna a keze a combján, de az is lehet, hogy már elkezdtem hallucinálni.
Pánik. Majd undor, majd vágy, majd fájdalom, még több pánik. Ne felejtsük el, közben ugye éget a vasaló is.
Szemeim előtt megelevenedik a vágy, szimbolikusan kis lassan felfelé ívelő fénynyalábok, megjelenek előttük, mint egy kis fehér pálcikaember és rájuk üvöltök, undorító! és irtom őket. Rettenetesen fáj az ágyékom-medencém. Közben a pálcikaember énem imádkozik, hogy remélem a terapeuta ebből semmit nem vesz észre, ha mégis, remélem látja, hogy aktívan teszek ellene.
Erről sok minden jut eszembe. Amikor 13-14 évesen anyám egy grafikus-festő ismerőse mellém ült a buszon, s végig markolászta combomat egyre feljebb és beljebb haladva az ujjaival, közben a szexről beszélt. Ledermedtem a zavartól és a félelemtől, hogy biztos én vagyok már megint rossz helyen. Mire haza értem teljesen összevéreztem magamat, úgy megjött.
Vagy a középiskolai agóniám, hogyha megtudják az osztálytársaim, hogy homoszexuális vagyok, akkor majd biztosan azt hiszik majd, hogy a tesi öltözőben nézem őket és még jobban kiközösítenek majd, inkább külön öltöztem a wc-ben. Ezért utálom a homoszexuális szót, az egész életed, éned, ebben a szóban redukálva van a szexualitásodra, ennél még a buzi szó is ezerszer barátságosabb. Az volt a legjobb dolog abban, hogy meleg vagyok, hogy felfedeztem a szerelem érzését, el nem tudom mondani, hogy mennyire megkönnyebbültem, hogy mégsem vagyok annyira elcseszve, heyho én is képes vagyok érezni... aztán persze ez volt benne a legrémisztőbb is, hogy végérvényesen lecsúsztam az általános közvélekedés által elfogadott "normális" skáláról.
Eszembe jut még az első barátnőm, amikor még nem jártunk, én reményteljesen szerelmes voltam belé, ő meg még nem tudta mit akar. Ölelkeztünk az ágyban, simogattuk egymást, csókolóztunk, végig simogatta a hasamat és aztán leállt. Túl kövér voltam. Megsemmisültem. Utána is rengeteget csinálta, hogyha nála voltam végig simogatta a karomat, vagy hozzám bújt, de aztán mindig figyelmeztetett, hogy csak barátok vagyunk. Teljesen összezavart, hogy mi számít akkor minek, én értek itt félre valamit. Így a már jól bevett taktikához folyamodtam, ami történik, igazándiból nem történik, nem velem, nincsenek érzéseim és egyébként is undorító vagyok.
Blueprint az önkasztrációs imprintekre.
Közben elgondolkodtam, hogy miként is vagyok a terapeutámmal, mert ez itt ugye egy elég konkrét érzet volt. Hosszas mérlegelés után az álmomnál lyukadtam ki, ahol megláttam az üvegfalon kívüli kertet, ahol az emberek kedvesek és szeretetteljesek egymással és hálával megöleltem a terapeutát, mert ezt neki köszönhettem. Ha most lenne a terápia happy endje - meg egyébként is - nagyon hálás lennék neki, de nem tudnám megölelni. Mondanám, azért, mert nem illik, de igazándiból nagyon szeretném, de ugyanennyire gondolja egy részem, hogy nem érdemlem meg, mert rossz vagyok. Közben meg ezerrel kardoskodom, hogy de, de én jó vagyok.
Everything is fucked up.
Nézzük a jó oldalát, továbbra is a szimbolikus-anyaképnél tartok és a szokásos "hálátlan gyerek" komplexusomnál.

Mielőtt teljesen elviselhetetlenné vált volna minden, megérkeztünk a bal vállához, hirtelen minden kisimult, megszűnt a vasaló, a nyalábok irtása, jé lélegzem, jé emésztési hangok távoznak mindkettőnkből, hurrá, két ember a realitás talaján újra, egy picit még nevethetnékem is támadt. De persze nagyon igyekszem nem kimutatni, hiszen egy roppant fontos feladat közben nem lehet érzéseket kimutatni.

De aztán újabb útra indította a pálcát, most bal válltól a jobbig.
Jön a vasaló megint. Oh mondom remek.... a következő emlékem/hallucinációm már akkor jött, amikor középre ért a pálca, ő pedig ebből adódóan teljesen szemben volt velem. Elviselhetetlen a vasalás és próbálom minden akaratomat a pálca végére koncentrálni, gondoltam, én tulajdonképpen nem is itt ülök, hanem annak a fémizének a tetején, s ekkor egy picit szétcsúszott a terapeuta feje, konkrétan azt láttam, hogy kiszélesedik a szája feketéje, s a fogai hegyesen széjjelterítődnek. Ez volt az a pillanat, amikor azt hittem el fogok ájulni. Az idő megállt, úgy tűnt senki sem lélegzik, a pálca vége eltűnt és egy fémcsíkban folyik szét, az egész testem lefelé gravitál, szinte éreztem, ahogy mindenem esik szét és hullik a földre.
Itt azt gondolom Anonymous ugrott be egy pillanatra és csak annyit mondott, hogy ne küzdjek tovább.
És itt elfogadtam, hogy "én" már nem vagyok, szétestem, nincs formám, nem vagyok, mindjárt elájulok és ekkor jött a már bespoilerezett rész, hogy akkor akár egy hullám is lehetek, egy végtelen hullám, ami egyszercsak finoman partot ér.

És azon kapom magamat, hogy újra elértünk a terapeutám vállához és még élek és még lélegzem.