Hosszúszárnyú

- Fenséges látvány - mondja Anonymous, miközben gondolatban csatlakozik hozzám és együtt hallgatjuk a Boa-tól a Duvet-et.
- Uhum, aggódtam MOrsiért, meg elkezdtem megint szorongani. Megcsináltam a fehér szobát újból és ez volt az egyetlen használható kép. Egy hosszúszárnyú bálna, ahogy éppen kitör az óceán mélyéről és átfordul, szinte érezni azt a hatalmas tömegű vizet, amit megmozgat. Illetve volt még egy... egy ködös hullámokban vergődő viharbója.
- MOrsit így nem fogod tudni szóra bírni.
- Tudom, ezért megcsináltam a szabadulás a sémáktól imaginációt. Haladtam felfelé a hegyre. Nem volt semmiféle akadály, első ránézésre. Aztán észre vettem, hogy be van reteszelve a vezetőfülke ajtaja kívülről. Az ajtó előtt MOrsi gubbaszt, aki nem én vagyok. Félre állok a busszal és leállítom a motort, mert így biztonságos. Leültem én is az ajtó elé, csak belülről és azt mondtam MOrsinak, hogy egy tapodtat sem mozdulok nélküle és hogy ő egyáltalán nem akadály. Erre MOrsi elkezd sírni, s nagyon rossz őt sírni látni, szóval én is elkezdtem bőgni és csak annyit tudtam mondani neki, hogy tudom, hogy nehéz, de szükségem van rá.
- Itt az ideje, hogy elkezdjetek futni. Tudom, hogy ez az írás kárására fog menni, de ez most fontosabb. Addig is úgy látom találtál történeteket.
- Uhum, talátam pár Renegátos históriát, egy párat MOrsiról, meg egy kedvencemet is, amit majdnem elfelejtettem.
- Megosztod őket?

MOrsi Történetei

2005/11/06

Boldog Születésnapot!

A lány táncolt és csókolózott a fiúval, majd egyszer csak mellé huppantak. A lány odafordult és kérdezett.
- Bocsi nincs véletlenül cigid?
Nem szólt semmit, csak elővette a cigarettásdobozt és adott neki 2 szálat.
- Nem mondod, van? Jajj de aranyos vagy!
- Tüzed van? - Neki is rágyújthatnéka volt.
- Pillanat...
Lázasan elkezdett kotorászni a táskájában, a kezében lévő poharat pedig lepasszolta neki.
- Igyál nyugodtan, Bomba van benne.
Csak megrázta a fejét és várta, hogy előkerüljön az öngyújtó, mely végre nagynehezen meglett, sorban mindenkinek meggyújtotta a cigijét, a lány visszakapta a poharát, egy köszönömöt biccentet neki a tűzért.
- Egyébként ***** vagyok téged hogy hívnak?
- Kaoru.
- Te egyébként leszbikus vagy?
Újabb fejbiccentés.
- Én is az vagyok...
- Csak néha a pasikkal csinálod?
- Á nem, én attraktívnak találom a pasikat fizikailag, de nem tudnék velük szexelni. Csak csókolózás.
- Aha.
- A mostani lányok, valahogy furcsák, egyik sem igazán rendes.
- Jha.
- Neked mikor volt az utolsó barátnőd?
- 1 éve.
- Jé nekem is. Tök jó. Egyébként te szoktál fórumozni?
- Igen.
- Mi a neved?
- Kaoru.
- Az enyém *****
- Fura még nem nagyon láttalak.
- Én se téged.
- Pedig már 5 éve fent vagyok.
- Az szép. Hány éves vagy?
- Ma lettem 21.
- Gratula! - Kézfogás és 2 puszi.
- Tudod, amikor feladtam az első hirdetésemet, egyetlen lány válaszolt rá. Egyetlenegy és Ő lett életem szerelme. Egy lány sem volt olyan mint ő. A pasik meg csak úgy, szórakozás. Csak csókolozom velük, de szexelni nem tudnék, úgy csak a lányok jönnek be.
- Persze, csak csók, az már általános manapság.
A lány mosolygott egy sort, aztán jött a Kosheen száma. Mindenki felpattant, megragadt egy magas szőke lányt, táncoltak, csókolóztak. A szám végén mindketten lehuppantak a fotelbe és a fiúkkal folytatták.

2009/09/10
Astoria
Velem balra átellenben egy néni lopva húzza ki fekete táskájából a hatalmas hópelyheket, amit majd még körültekintőbben a szájába csalva megevett. A mellette ülő másik néni arca érdekes arccsontjával és aszott kis bőrével egy félig mumifikálódott élőhalottra hasonlít, aki sűrűn temeti hatalmas, dolgos kezeibe a fejét. Közben azon gondolkodom, hogyan lehetne anyuséknak megköszönni vagy elmondani, hogy mennyire jól esett, hogy ott lehettem, hogy mennyit jelentett az a pár bögre kakaó és az őszibarack, amit ott elnyammogtam. Valahogy úgy érzem magamat, mint az a hajléktalan, aki 2 hete szólított meg Újpesten félig síró hangon, hogy tudja, hogy úgy is elküldöm, de azért szeretné elmondani, hogy csak 20ft-ot szeretne egy doboz cigire, mert már csak annyi hiányzik. Szörnyen rossz napom volt, emlékszem, de ahogy ránéztem arra az emberre, hirtelen semmisnek tűnt az egész. Volt nálam némi pénz, azt odaadtam, elővettem a cigarettásdobozt, átnyújtottam neki három szálat, majd rágyújtottam egyre magam is, s még egyet átnyújtottam, hogy szívesen elszívok vele egy cigarettát. Beszélgettünk már nem tudom miről, majd hogy elparázslott a cigarettám, mondtam neki, hogy sajnos most nekem mennek kell, de legyen jó napja. Rám nézett és annyit mondott válaszul, hogy ez neki most egyszerre volt egy nagyon jó élmény, s nagyon rossz is. Akkor emlékezzünk csak a jóra ebből, az maradjon meg.
Igen valahogy én is így érzek most.

2009/10/05

BITTER MOON
Most nézegettem, hogy mit töltöttek fel és ajánlanak letöltésre, oda éktelenkedett az arcomba a Keserű Méz. Emlékszem M-mel néztem meg, vagyis tudom, hogy néztem egy ideig, aztán valahogy a hátára került a kezem, s iszonyat lassan megmozdítottam és engedte. Aztán még lassabban feljebb csúszott a felsője, mindig egy picivel többet láthattam és érinthettem a hátából. Bódító volt, emlékszem a gerincoszlopának gyöngyeire, a csípője finom metszésére, hogy milyen meleg volt a bőre, s hogy mindig kétszer olyan gyorsan vette a levegőt, mint én. De nem történt ezenkívül semmi, mert nem történhetett. Aztán, amikor szabad volt, figyeltem őt, s a reakcióimat rá. Addigra megváltoztak a dolgok, valahogy elmúlt a varázsa, nem is értettem, hogy lett minden ilyen homlokegyenest ellentétes.
Kint ültünk a kiskocsma teraszán, romantikus hely a szakításra. Szörnyen szégyelltem, s a bocsánatát kértem, s mondtam, hogy sajnálom, hogy így alakultak a dolgok, de már nem érzem azt, hogy gyereket szeretnék vele, vagy hogy vele akarnék kiköltözni Angliába. Döbbenten nézett rám, s azt kérdezte, hogy én nekem akkor tényleg ilyen szándékaim voltak, s hogy miért nem mondtam soha, hogy ennyire szerettem? Erre már nem válaszoltam.
Hideg volt, talán február, akkor beszéltünk először élőben, azután hogy láttam, azután hogy végig nézette velem, mint ölel egy másik nőt, hogy táncol, csókolja, majd kézen fogva távozik vele. Akkor mondtam neki a Borároson a hévre várva, hogy tudom, hogy kellemetlen szituációban van miattam, s hogy nem fogom az érzéseimmel traktálni. Nehézkes volt a beszédünk, de megköszönte, tudja, hogy ez iszonyat nehéz nekem, de köszöni.
És hogy kezdődött, erre is pontosan emlékszem. Elhívtam az Eklektikába, október volt, én még lengén öltöztem, ő meg már kiskabátban, s fázott a keze, az enyém pedig meleg volt. Kinyújtottam neki a kezemet, s mondtam neki, hogy fogja meg, megmelegítem, ha fázik. Habozott, elképzeltem, hogy most micsoda vívódás mehet benne végig, s feszülten vártam, majd kisimult az arca, s összekulcsoltuk a kezünket. Örültem és boldog voltam, s tudtam, hogy akarni fog, csak idő kérdése. Pedig az csak a harmadik alkalom volt, hogy láttam.
Ő volt az én keserű mézem.

Radka

Az én kolléganőm haja vörös, legalábbis ezt mondta, amíg el nem hittük, illetve majdnem, de hiába néztük, hogy van-e lenövése, nem volt. Aztán egy nap, egy bizalmas beszélgetés közepette elárulta, hogy igazándiból nem is vörös. Szóval így kell elhinni azt, amit mond.
Természetesen egészséges szexuális érdeklődéssel van megáldva, mégis esténként a férjének hívott, magát pedig feleségnek, mert ilyen a kisugárzásunk, mondta ő. Szóval ő ennyire természetes. Ezt még akkor sem hagyta abba, amikor elmondtam, hogy én meg leszbikus vagyok, s akár még meg is kívánhatom. Erre ő örült, hogy milyen jók a megérzései, de azért szexről nem lehet szó. Majd megmutatta a nyaraláson készült képeit, ahol a világ legtermészetesebb ruhájában pózolt, anyaszült meztelenül. Mondanom sem kell, hogy orrvérezve fordultam le a székről, szemre tapasztott kezekkel.
Egyszer elmentünk vásárolni, s a nagyjából 50 éves indiai pénztáros nénivel fennhangon közölte, hogy mi együtt vagyunk (persze azt nem tette hozzá, hogy csak a vásárlás és fizetés erejéig). Én pedig szó szerint hisztiztem, hogy ő neki még véletlenül sem kéne nyilvánosan bujtogatnia engem, meg egyébként is ő heteró én meg nem és félnie kéne tőlem, hogy a végén tényleg megkívánom és megrontom. Erre mit csinál? Elkuncogja magát és hátba vereget, hogy lazítsak, Londonban vagyunk és egyébként is vicces volt.
Szeret mesét olvasni. Én pedig kikötöttem, hogy én csak is úgy vagyok hajlandó mesét hallgatni, ha mellém fekszik, hozhatja a takaróját, persze csak akkor, ha nem fél tőlem. És ő pedig volt olyan pofátlan, hogy nem félt. Befeküdt mellém a takarójával és mesélni kezdett. A végén pedig megint elnevette magát, hogy igazán kedvel engem, mert erős, nem szexuális jellegű kapcsolatot akarok kettőnk közt kialakítani. Itt majdnem kifogytam a vele kapcsolatos jelzőkkel, s annyit morogtam neki vissza, hogy te egy lehetetlen nő vagy. Egy kedves lehetetlenség.
Egyszer este felajánlottam neki, hogy csinálok róla fényképet. Erre ő szaladt a latex kesztyűért és egy műanyag fóliáért, hogy ő bizony valami erotikus képet is szeretne magáról csináltatni, persze csak akkor, ha nem bánom. Lázasan tapadt a szemem a fényképezőgép keresőjére, hogy az elém táruló látványt véletlenül se próbáljam a harmadoló vonalak törvényén kívül felfogni. Két óra múlva hulla fáradtan feküdtem az ágyamba, ő még mesélt nekem valamit. Elaludtam, majd ott hagyott, hogy ő nem tud aludni. Védekezésképpen még azért utána szóltam, hogy igazán lehetetlen egy nőszemély.
Mint rendes férj és feleség nem egyszer összeveszünk. Ő, a rendes feleség, pedig mindig megpróbál kibékíteni én pedig próbálok töredelmesen bocsánatot kérni és aznapra valami finomat főzni. Egyszer kiborult, hogy én igazán nem értékelem az ő törekvéseit, s drámai exodusra készült. Én pedig utána eredtem és megfogtam a kezét. Ő riadtan rám nézett és sipákolt, hogy most meg akarom csókolni? Bízz bennem felszólítással pedig megöleltem és megköszöntem neki, hogy ilyen kedves és türelmes velem szemben. Egyszer csak azzal töri meg a csendet, hogy az egy igazi csókolózásra érdemes jelenet volt, majd elment vásárolni. Azért még utána szóltam, hogy ő egy igazán lehetetlen nőszemély.

A Renegát történetei

2009\10\16

TEQUILA
Emlékszem két éve talán, amikor Zs megcsókolt. Akkor éreztem először azt, hogy hogyan kéne mindig is csókolni, illetve azt, hogy ez kurvára nem helyes, mert akarom őt, de ezt nekünk nem szabad. Megfogtam a kezét és mondtam neki, hogy most igyunk erre egy tequilát. Kikértük, s megkérdeztem tőle, hogy tetszik-e neki a pultoslány? Mondta, hogy igen. Megkérdeztem tőle, hogy ellenére lenne-e, ha megcsókolná a pultoslány? Mondta, hogy nem, de ne beszéljek már csacskaságokat. Mondtam, hogy akkor figyeljen. Szóba eredtem a pultoslánnyal és már magam sem emlékszem miket mondtam neki, csak arra, hogy oldalba kapom Zs-t, hogy figyeljen, mert meg akarja valaki csókolni, s a pultoslány meg is csókolta. Kaptunk még egy kör tequilát a ház számlájára, s Zs csak nézett, hogy ezt mégis hogy csináltam. Felhajtottuk a tequilát és éreztem, hogy még marja a só a számat és még egyszer utoljára megcsókoltam őt. Az emlékezetembe akartam vésni ezt a mardosó, sós-keserű ízt és érzést. Akkor figyelmeztettem, hogy ha én igazán akarok dolgokat, akkor azt én meg is szerzem, hogy egy bizonyos határig tudok nemet mondani, de ne adjon okot arra, hogy át akarjam lépni ezt a határt, mert nekünk így jó, barátokként.

2010/08/24

CAN WE TEMPER WITH LUCK?

Sietős délelőtt, gyorsan megjártam a postát, s visszafelé menet beugrottam egy szendvicset venni, hogy ne maradjak le a szokásos második reggelimről. A szendvicset már sikeresen kiszenvedtem a csomagolásból, s a földet bámulva a következő üzenet villan be:

"Please help, I need work or I can draw you something!"

Óhatatlanul a "Cselek" c. film jut eszembe, abból is egy jelenet, ahogy a kisfiú megpróbálja kijátszani egy almaárusnak a szerencsét.
Nem tudtam mást tenni, mint visszafordultam, a szendvicset visszaraktam és odamentem az üzenet gazdájához.
Egy huszonéves srác üldögélt a földön, mindenféle papírral az ölében és egy képet rajzolt. Lekuporodtam mellé és megkérdeztem, hogy ha szépen kérem, megmutatja-e nekem a rajzait. Zavarba jövés, de aztán szépen szedi őket elő, közben meséli a befejezetlen rajzok történetét: egy félbe hagyott vicc, egy bolti kirakat tükröződése, amin önmagát látja, hogy hogy próbál az utcán aludni, gettó karikatúrák.
Közben a folyton siető és hömpölygő tömeg is megzavarodott, az emberek megálltak és nézték, hogy ugyan mit csinálunk, s egyre másra jöttek az aprópénzek és a 2 fontosok.
Végül vettem egy képet, s ott hagytam neki a szendvicsemet, s majdnem az csúszott ki a számon, hogy "have a nice day", de időben módosítottam "have a better day, than today"-re. Ezután az egyik szemlélődő nő hozzám csapódott és kérdezgetett a rajzokról, s hogy megmutatom-e, amit vettem. Mondtam, hogy bár a rajzok önmagában nem túlzottan művésziek, mégis benne van az ő világa és az ő lelke, s ettől mindenféleképpen különlegesek. Remélem egyszer rátalál a szerencséje. A nő jelentőség teljesen rám néz és azt mondja:
"Sometimes you can't get luck, you have to work for it" és ezzel nagyjából el is váltak az útjaink.
A hátralévő úton azon töprengtem, hogy vajon tényleg mennyire lehet a szerencsét kijátszani magunknak... eszembe jutott, hogy nekem milyen jelentőséggel bírtak azok a pillanatok, amikor valaki visszafordult utánam, s természetesen óhatatlanul eszembe jutottak azok is, amikor ez minden várakozásom ellenére nem történt meg.

A történet tanulságát, ha akarnám, se tudnám összefoglalni, bennem annyi mindent megérintett. Talán a legszebb az egészben, hogy miközben leültem ide bepötyögni ezt az egészet, kaptam egy e-mailt pontosan attól az embertől, akiről azt hittem soha nem lesz már ideje "visszafordulni" hozzám.

Kafkának Szeretettel

Tisztán emlékszem, amikor egyszer a könyvet gerincnél fogva lóbálta és elcsukló hangon azt mondogatta, hogy ez az ő betegsége, a voltjától kapta, mielőtt eltűnt volna az életéből. A könyv fedlapján Kundera "A lét elviselhetetlen könnyűsége" tetszelgett.
Akkor még nem sejtettem semmit, csak próbáltam boldog lenni ezzel a megfoghatatlan teremtéssel. Minden alkalom kiszámíthatatlan volt, az egyik pillanatban még hagytuk az időt nikotinos füstként elfolyni az ujjaink között, a másikban pedig vadul szeretkeztünk, vagy fordítva, már nem emlékszem az apró részletekre.
Gyanút még akkor sem fogtam, mikor egyszer felém kerekedett és nem éreztem a súlyát, meggyőztem magamat, hogy minden rendben, ez a súlytalan boldogság, miközben ő a feketelyukakról magyarázott.
Az utolsó délutánunk mély nyomot hagyott bennem, épp szeretkeztünk, éreztem, hogy mindjárt el fog menni, mégis a teljesség igénye nélkül eltolt magától, felpattant és kiöntött magának egy kupica pálinkát. Lesütött szemmel a fájdalomról és az egyedüllétről beszélt, meg arról, hogy ez egy nagy felelőtlenség, egy undorító betegség, s már engem is megfertőzött, majd lehajtotta a pálinkát. A helyzet kritikus volt és egy öleléssel próbáltam meggyőzni arról, hogy senki sincs egyedül, de már nem volt ott. A parkettán szétloccsant pálinka jelezte hűlt helyét, soha nem is láttam többé.

Később, a lejtőn megindulva, felfedeztem a saját feketelyukam és nyomorúságom. Belülről emésztett és minden reggel arra ébredtem, hogy izzadtan zihálok és az ökölbe szorított kezeimmel kétségbe esetten markolászom a semmit.
A magány óráit olvasással és alkoholos fertőtlenítéssel próbáltam elűzni, de a tünetek csak rosszabbodtak, az egyik este teljes átváltozáson mentem keresztül, belázasodtam és kitinpáncélt növesztettem.

Irtóztam önmagam és a magány gondolatától is. Bulikba jártam és Kafkával hódítottam, csak a szavak sorrendjére kellett figyelni a megfelelő hatás eléréséhez. Első áldozatom egy kedves, szemüveges bölcsészlány volt, mandula szemekkel. Imádta Kafkát, én pedig igen bensőségesen tudtam róla beszélni. Aznap este nem lettem féreg, üresen koitáltam, mint egy a sok közül.

Pár évvel később, becslések szerint, a feketelyuk betegsége megfertőzte Magyarország kétharmadát. Brit tudósok összefüggést véltek felfedezni a Nemzeti Bruttó Boldogság és a kór terjedése között. A nemzetközi sajtó félhivatalosan már megfosztotta földrajzi nevünket kezdőbetűjétől. A kormány szóvivője élő közvetítésben kritizálta a külföldi spekulánsokat, épp hogy belekezdett a mondatába, "Több tiszteletet..." majd egy agyaras vadkanná változva elröfögött. Politikus többé nem állt kamera elé.
A katasztrófaturizmus beindult.

2009\11\29

WURFELZUCKER
Hazafelé tartottam, amikor az a gondolat ütötte meg a fejemet olvasás közben, hogy talán le kéne szállni Keletiben és busszal kéne tovább menni. Elnyomtam magamban ezt az érzetet, mert ugyan minek is tenném, metróval gyorsabb.
Deákon akarnék átcsatlakozni, amikor megtorpanok és egyetlen egy dolog jut az eszembe, ahogy körülnézek: megállt az idő.
A szerelvények állnak mindkét oldalon, a kijelzőkre pedig beégett a 30 másodperc.

- Nem tom, mennyé' fő'! - kapom az instrukciót, s ismétlem magamban "mennyé' fő'". Hol vagyunk, mucsaröcsögén, vagy mi?
Elsuhan előttem egy nő, tulajdonképpen annyi marad meg bennem, hogy szimpatikus a feneke és mintha ismerős lenne, egyik tanáromat juttatja eszembe, de nem ő az, mert vagy egy fejjel magasabb nála. Újabb instrukció: "9-es busz megállójából mennek a metrópótlók."

Végig vizslatom az összes narancssárga táblát, mire végre megtalálom a megfelelő felüljárót. Egy pillanatnyi Németország érzés. Felbaktatok a lépcsőn egy hosszú hajú lány lép elém hatalmas szemekkel, egy piros prospektust szorongatva a kezében:

- Budapest sightseeing?
- No thank you.

Külföldérzés abszolút hatalmába fog. Tulajdonképpen annyi a különbség, hogy értem a reklámtáblák feliratát. Talán még az se, ha angolul vagy németül lennének, akkor is érteném. Majd megpillantom újra azt a nőt, éppen tanakodik valakikkel a megállóban. Rövid, középbarna haj, ősztincsekkel díszítve. Olyan harmincas vége felé járó forma, enyhén szeplős arc, fekete keretes szemüveg, ami intellektualitást kölcsönöz az arcának, de nem veszi el annak barátságos vonásait. Jó lenne vele beszélni. Oda is megyek, érdeklődöm tőle, hogy ez melyik irányba visz. Németül válaszol vissza, tulajdonképpen meg is örülök ennek a ténynek, mert normális esetben az interakció itt véget érne, de a tény, hogy németül beszél megváltoztat mindent. Felvetődik egy csomó kérdés bennem, s ebben a pillanatban igen valószerűtlen, hogy bárki mással beszélni tudna az előállt szituációról.
Szóval beszélgetünk, Németországból jött és épp a Moszkva térre igyekezne, mert haza kell vinnie a gyerekeket. Ilyen még nem fordult elő vele, hogy ne lett volna metró. Közben figyelek, hogy mit mondanak körülöttem is, nincs csak M3-as pótló busz. Azt javaslom neki, hogy menjen a nyugatiig a busszal, s onnan villamossal el tud jutni a Moszkva térre még időben. Még megpróbál információt kicsikarni egy sárgamellényes BKV alkalmazottól, majd visszajön hozzám, az én javaslatom tűnik a legésszerűbbnek.
A buszon kiderül, hogy a barátnőjét jött meglátogatni, majd ő is azt mondja, hogy szépen beszélek németül (a helyesen jelző már biztosan nem lenne igaz), hol tanultam? Mosolyogva rávágom, hogy az iskolában. Ő nem beszél igazándiból, csak németül, a magyar nem neki való, tanult angolul, de az nem megy neki túlzottan jól. Még jó, hogy a gyerekek németül tanulnak, így kicsit könnyebb neki. Rá is kérdezek az újabb megérzésre, a gyerekek tulajdonképpen nem az övéi, hanem a barátnő gyerekei ugye? Telitalálat. Ezen mosolygok, kicsi a világ.
Van egy kérdés, amit Németországban már feltettem pár embernek: "Mi a szerinte legszebb német szó?"
Töprengés, s arra jut, hogy nem tudja, sok szó van, még több jövevényszó, s nem tud olyat mondani, ami szerinte a legszebb lenne, de visszakérdez, hogy szerintem melyik szó az?
- Wurfelzucker! - Vágom rá mosolyogva. Visszanevet és ismételgeti a szót magának még párszor, majd megkérdezi, hogy ugyan miért az szerintem? Elgondolkodom, mondom azért, mert rövid és aranyosan hangzik. Meg egyébként is, pici és édes. Egy kicsi jó.
Tovább mosolyog és megérkeztünk a nyugatiba, elköszönök tőle és további szép napot kívánok neki.

- Herzlichen vielen dank!