A Trauma Gyengített Ego Testőrt Keres II.

Ez egy több részes fordítás második része, David Hartmann és Diana Zimberoff "Trauma Weakend Ego Goes Seeking a Body Guard" írása alapján. A fordítás természetesen amatőr munka, célja az edukálás disszociatív személyiségzavarral kapcsolatban. Eredeti angol tanulmány az Academia.edu oldalon olvasható.

Amikor a stressz és a trauma mértéke elviselhetetlen és kibírhatatlan, akkor a gyermek elszökik otthonról. Ugyanakkor egy gyermeknek otthon is kell maradnia, mert az élete a felnőtt gondviselőitől függ. Így a gyermek meghasad, hogy egy része otthon maradhasson, a másik része pedig elmenekülhessen a traumától. Annak a résznek is, amelyik menekülőre fogja szüksége van egy "felnőtt pártfogóra", aki majd gondoskodik róla. Így a gyermek elszökik a Cirkuszba és ott szövetségre lép valamelyik karakterrel.
A Cirkuszban található karakterek, hatalmasabbak mindennél és olyan tulajdonságokkal rendelkeznek, ami az emberiség képzeletét az ősidők kezdete óta megbűvölte. És ezek a karakterek alig várják, hogy végre egy gyermek mellé szegődhessenek, mert így ők is meghasadhatnak, s végre elszökhetnek a Cirkusz világából és otthonra találhatnak a gyermek mellett. Így ezek az archetipikus energiák kiszökhetnek a Nagy Kollektívából és személyes történetet kapnak.
A gyermek pedig együtt működik ezzel a karakterrel, de viszonyuk nem kiegyenlített, hisz a cirkuszi karakter hatalmasabb erőkkel rendelkezik, mint a gyermek és megvan a maga természete. Minél kiszolgáltatottabb helyzetben van a gyermek, annál erősebb karakter fog mellé szegődni.

Klinikai értelemben, a gyermek meghasadt része azonosul egy archetipussal (cirkuszi karakter), hogy vigaszra, védelemre és társaságra leljen. A gyermek lehasadt része egy archetipussal együttműködve pedig egy komplexust fog alkotni (jungi értelmezésben). Ez a lehasadás egy disszociatív mechanizmus révén jön létre, ahol a tudattalan fantáziák, ötletek és érzelmek a tudatos elmén kívül önállóan operálnak. Jung ezeket a klasztereket szub-személyiségeknek vagy komplexusoknak nevezte. Jolande Jacobi úgy vélte, hogy a komplexus tartalma származhat a személyes tudatalattinkból, amelyek személyes tapasztalataink és benyomásaink révén jönnek létre, és/vagy a kollektív tudatalattiból, amelyben olyan archetipikus képek vannak és jönnek létre, amik teljesen függetlenek a személyes tapasztalásainktól.

A világgal kapcsolatban internalizált személyes élményeink (mint például kapcsolatunk a szüleinkkel) összemosódnak ősi archetipikus képekkel a kollektív tudattalanból (pl. A mindenről gondoskodó ősanya, vagy a gonosz boszorka anya). A létrejött komplexus belső magját egy archetipus fogja adni, ami ennél fogva hatalmasabb a gyermek által hozzáadott résznél. A könnyebb megértéshez a következő analógia segíthet minket hozzá: a komplex szerkezete úgy áll össze, mintha egy gyermek rátalálna egy ősi misztikus szimbólumra egy szobor formájában, a szobor maga elementáris és mitikus jelentőséggel bír, majd a gyermek graffitivel ráfújja egyedi értelmezését: "Anyám Tökéletes" vagy "Anyám egy gonosz boszorkány". És minél mélyebben hasad meg egy gyermek, annál beágyazottabb lesz a sokkos állapot és annál függetlenebb lesz a tudatos elmétől a komplexus.

A függőség jó példája annak, ahogy az autonóm komplex átveszi az irányítást, hiszen nehezen mondunk neki nemet. A függőség valami olyasmi, ami mintha a semmiből jött volna, de ha egyszer megtalált minket, akkor ténylegesen átveszi az irányítást akaratunk felett.

Többségében a pszichológiai trauma áldozata ismétlődően olyan élethelyzetekben találja magát, ahol újra traumatizálódik. Akármennyire is szeretne változni, akármennyire keményen dolgozik azon, hogy kapcsolatait és élethelyzetét megváltoztassa, valami, ami a saját egojánál is erősebb, újra és újra aláássa törekvéseit és elpusztítja a reményt. Úgy tűnik, hogy az üldöző belső világ valamilyen módon megtalálja külvilági tükrét egy ismétlődő, önmegsemmisítő újrajátszásban - mintha az egyént valamilyen ördögi erő vette volna birtokába vagy a balsors szegődött volna mellé.

Végül a gyógyulás attól függ, hogy az egyén képes-e majd önmaga esszenciáját leválasztani tanult benyomásaitól (olyan negatív értékektől és hiedelmektől, amiket szüleinktől, gondviselőinktől, tanároktól, lelki vezetőinktől vagy erőszaktevőinktől kaptunk), amiket magunkra vettünk és internalizáltunk. És ugyan így szükségszerű, hogy a gyermeki rész(ek) is leválassza önmaga esszenciáját azoktól az archetípusokról, amelyekkel annak idején szövetségre lépett és velük azonosult.
Vissza kell térnünk traumáink helyszínére, ahol benyomásaink először megszülettek, s ugyanúgy vissza kell térnünk a Cirkuszba, hogy megtaláljuk azokat a karaktereket, amelyekkel szövetségre léptünk és fel kell bontanunk az eredeti megállapodásunkat velük.
Ám a csodákkal, káprázattal és képzelettel teli Cirkuszt, amit gyermekkorunkban olyan könnyedén megtaláltunk már nem olyan könnyű fellelni felnőttként. Így rituálékat, ceremóniákat, szimbólumokat, tündérmeséket, álmokat, más emberekkel történő intim kapcsolódásokat keresünk, ezeket Jung transzcendentális funkcióknak nevezte, hogy a Nagy Kollektívába visszatalálhassunk.

A cirkuszi karakterek, amikkel a gyermek szövetségre lépett, olyan szükségleteket próbálnak kielégíteni, amelyekre a gyermeknek igénye lett volna: talán a védelem érzetét, hogy egzisztenciális félelmeit enyhítse, vagy gondoskodást és nyugtatást, amikor magára hagyatottnak érezte magát esetleg proaktivitást, amikor tehetetlennek érezte magát. Ezek a karakterek magukba fogadják az egyébként elviselhetetlen élményeket, s "belső gondviselőkké" válnak Donald Kalsched megfogalmazása szerint.

Az egyszerűség kedvéért, gondoljunk ezekre az archetipikus gondviselőkre, mint testőrökre. A testőr feladata természetesen, hogy életveszélyes szituációkban közbe lépjenek, a másodperc töredéke alatt legyenek képesek előre kalkulált cselekedeteket végrehajtani. Az abúzust vagy elhanyagoltságot szenvedett gyermek túlélési ösztönei úgy diktálta, hogy egy testőrrel szerződjön, aki mindezt megteszi érte.
A testőrre bízza, hogy eldöntse mi életveszélyes és hogy mikor veszi át az irányítást. A vélt élet-halál helyzetek mintái és annak következményei mélyen be vannak ágyazódva a tudatalatti pszichéjébe. A testőr kiváltsága ilyenkor pedig, hogy mindenféle felügyelet, korlátozás vagy reflexió nélkül reagáljon.
A gyermek személyiségének azon része, amelynek pedig reagálnia, cselekednie kellett volna egy alternatív, időtlen és megfoghatatlan helyre száműzetett. Amikor a testőr eltaszít a veszély forrásától, abban a pillanatban megszűnsz tapasztalni és irányítani. Valójában az irányítás innentől fogva tőlünk kívülálló tényező lesz, s a tapasztalás elveszik, mert ebben a pontban megszűnünk a tapasztalás alanyai lenni, s annak tárgyává válunk. Ez a mechanizmus biztosítja egy gyermek túlélését például szexuális abúzus elszenvedésekor. Mindazonáltal ugyan ez a mechanizmus évtizedekkel később már egyáltalán nem szolgálja érdekünket, amikor egy intim kapcsolatban partnerünk közeledését testőrünk veszélynek éli meg, s kitaszít a helyzet valóságából, s megfoszt minket attól a szeretettől, amit egyébként szeretnénk végre biztonságosan megtapasztalni. Mégis az irányítás lehetősége olyannyira elszökik előlünk felnőtt korunkban, mint ahogy az megtörtént védtelen gyermekkorunkban.