Minden jót

Terápiás nap megint. A fejem természetesen megint össze-vissza áll. Hol nyugodt vagyok, hogy minden rendben lesz, hol kétségbe vagyok esve, hogy hogyan magyarázzam meg magamat. 

Felérek, köszönök. Zaj a konyhából, a terapeuta a szobában. 
Ezt megint elbasztam. Gondolom magamban. 

Amikor nehéz dolgokról kellett beszélni, akkor mindig ott volt a terapeutám párja is a közelben. Először akkor volt ott, amikor erről a személyiség zavarról próbált beszélni velem. Aztán, amikor kijöttem a Nyírőből. Abba maradt, amikor mondtam, hogy MOrsi a gyerek részt védi. MOrsi mindig védi a gyerekeket.

Ez egyébként egy elég vacak érzés, tudni, hogy a terapeutád tart tőled. Szörnyeteg vagyok? Egy ponton mindegy, hogy én mit gondolok magamról, egy ponton az is meghatároz, amit egy szakember gondol rólam, kimondatlanul is. 

Leülök, megszűnik a pánik, amolyan félhomály ereszkedik az elmémre, mindenki figyel és átkapcsolok üzenetrögzítőbe.

Ami megmarad:
Lehet, hogy egy kevésbé intenzív, beszélgetős terápia jobb lenne nekem. - TFP - villan fel az elmémben.
Sok rábeszélés kellene, hogy folytassuk. Ha jelentkezek, próbál fogadni, de nagyon sok az időpontja. - Meg se próbáljam, jut eszembe. 
Van bennem egy kicsi kétségbe esett hang, aki próbálja elmondani, hogy nagyon kedveljük őt, s itt is nagyon nehéz volt megnyílni.
Ha itt sikerült, higgyem el mással is fog. - Nem kér belőlem többet. Nem hibáztatom, nekem is elegem van magamból, csak én nem tudok magamnak felmondani. 

Egyébként most is nagyon kedves, egy csomó jó dolgot mond rólam, amibe kapaszkodhatok. Még a szörnyetegeknek is kell kapaszkodó az életben. 

Kitérünk az agresszióra. Mikor helyén való az agresszió?
Az agresszióra szükség van. Például akkor, amikor az életünk veszélyben forog. De az is fontos, hogy pontosan tudjuk felmérni, mikor vagyunk ténylegesen életveszélyben. Ezzel egyet ért, talán mégsem vagyok olyan hülye.

Elmegy a könyvemért visszaadni. Ez nem csak szünet, itt tényleg vége van, jut eszembe. 

Mechanikusan rakom el a könyvet. Közben elmosolygom magamat és azt mondom szinte hetykén: Az ilyen helyzetekből szép visszajönni. Nem tudom, hogy mit válaszol, csak a hangneme lesz ellenséges. Ez a Seggfej részem, villan be. Mégsem MOrsi az. Késő bánat, eb gondolat, valaki verjen agyon. 

Anonymous villan be egy percre. Finoman utal a traumára, hogy az ilyesmit hogyan lehet feldolgozni, ha mégis igaz? Nem emlékszem, hogy mit mondott pontosan, de látom rajta, hogy nagyon igyekszik megértetni velem valamit. Anonymous nyugtázza, hogy egyelőre jó döntés arra fókuszálni, ami a jelenben van és működik.

Lassan vége, felállok. MOrsi ugrik be. Kezet fog a terapeutával. Megköszönni a kedvességét és a bizalmát. Őszintén gondolja. MOrsi szerint a kézfogásnál nincs őszintébb gesztus a világon. Sajnálom, hogy nem tudtunk erősebb lenni a Seggfej résznél. 

Kimegyek, felveszem a cipőmet. Én is el szeretnék köszönni. Az jut eszembe, hogy egy-egy nehezebb Brainspotting után egy pillanatra, egy sokkal fiatalabb verzióját láttuk a terapeutámnak, aki egyszer eldöntötte, hogy a lelkek kertésze lesz és egy alapos gyomlálás után elégedetten pihen meg és tudja, hogy itt egyszer bizony virágoskert lesz. A lelkek kertésze, ami nagyon szimbolikusan végül is maga az anyatermészet. 

Nem tudok megszólalni. Helyette egy önelégült mosoly ül ki arcomra. Duping Delight és azt gondolom: na, ez egész könnyen ment és becsukom az ajtót magam mögött.