Mégsem

Lehet egyszer meg lehet szokni ezt az állapotot. Ma sem vettem be rivotrilt, mire beértem, már teljes volt a szorongásom. A kolléganőm ki is szúrta. Kérdezte mi a baj, látja az arcomon, hogy nincs minden rendben.

Próbálom elhesegetni a gondolatot, mondom, hogy semmi. Kolléganőm erősködik, hogy de nyugodtan elmondhatom. Anonymous is tesz egy megjegyzést a fejemben, hogy emlékezzem, legutóbb is milyen jól sült el, hogy nem beszéltem a szorongásaimról. Ezek az emberek tényleg törődnek velem, megmondhatom nyugodtan az igazat. Itt mindig mindenkinek igaza van.

Elmondom, hogy szorongok. Most nem a munka miatt, a munka tart egyben. Szorongok, mert nem tudom mi az isten van velem, hogy mi az isten lesz velem, hogy szeretnék pszichológushoz menni, meg nem is, mert mi van, ha újra elrontom az egészet. A nővére pszichológus, felhívja nekem. Nem tud fogadni. Eszembe jut az a telefonszám, amit a volt terapeutám adott még anyámnak, lefényképeztem. Felhívom, meglepődésemre egy intézmény az és nem egy magánszemély. Bemondom a nevet, azt mondják, ah, az a Tündérhegy. Minden út Rómába vezet. Leteszem a telefont. 

Görcsöl az agyam. Dolgozok egy kicsit, kaptam érdekes feladatokat. Próbálom végig gondolni, hogy mennyire is szar a helyzet. Anonymous segít. Realitás érzékem még rendben van, néha be-be villan, hogy jobb lenne egyszerűen nem lenni, ennek a rémálomnak soha nem lesz vége. De még nem vagyok szuicid, szeretek élni, szeretem az embereket az életemben, szeretném megtalálni a régi Orsit. De állandóan szorongat a mellkasom, ez iszonyatosan rossz. Ez bizony rossz. 

MOrsi dönt. Felhívom a Tündérhegyet újra, megkérdezek mindent, ami fontos. Kell beutaló, kórtörténeti előzmény. Felhívjuk a terapeutánkat? Inkább nem, nem akarjuk zavarni, nem akarjuk tudni mi állna abban a mappában rólunk. Felhívom a volt pszichiáteremet, még emlékezett rám, elmondom neki, hogy most annyira nem vagyok jól és az a döntés született, hogy neki csapunk a Tündérhegynek. Nagyon kedves ő is, azt mondja jó döntést hoztam, nem jó el-elnyomkodni, elfutni a traumák elől. Ott tényleg segíteni fognak, megcsinálja a beutalót nekem, sok szerencsét és kitartást kíván. 

Alkudozok magammal megint, lehet csak idő kéne, több idő barátokkal, kis futás, miegymás, végülis jól vagyok, nem, eddig mindig kihúztuk magunkat a szarból, nem? Anonymous és MOrsi a fejét rázza, most még bírják, de egy ponton ők is el fognak fáradni és ez most más. Más. Más. Más. 

Beszélek a kolléganőmmel, hogy lehet megint el fogok tűnni egy kis időre, azt mondja megérti, neki is volt pánikbetegsége. Ne aggódjak, ide mindig vissza fognak várni, csak szóljak, ha már tudom mikor megyek, ne kelljen aggódniuk miattam. 

Egy picit megnyugszok, nem is volt olyan nehéz. Lesz egyszer olyan, hogy valami nem nehéz? MOrsi megnoszogat, az életnek súlya van, s jó hogy ez így van, ami számít viszont, hogy akárhogy is legyen, mi stramok vagyunk és higgyem el, most mindenki segíteni fog. Nem úgy mint gyerekkorunkban. Megtanultunk segítséget kérni és aki kér, annak megadatik.