A bemutatkozásomat a Sebhelyesarcú filmből vett kis monológgal kezdeném:
Antonio 'Tony' Montana: Mit bámultok? Egy rakás kibaszott seggfej. Mi az, nincs vér a pucátokban ahhoz, hogy olyanokká váljatok, mint én? Nektek szükségetek van az olyan emberekre, mint én. Akikre ujjal mutogathattok: "Itt a rosszfiú!" Miért, ti kik vagytok? A jók? Nem. Nem vagytok ti jók. Csak tudjátok, hogy kell elrejtőzni a világ elől. Hazudni. Nekem nincs ilyen problémám. Én mindig az igazat mondom. Akkor is, ha hazudok. Kívánjatok jó éjszakát a rosszfiúnak! Gyerünk. Utoljára láttok ilyen rosszfiút mint én, az biztos. Gyerünk. Adjatok utat a rosszfiúnak.
Aztán folytatnám azzal, hogy a Kedves Terapeutánk azzal kezdte, már a második alkalommal, hogy "Az olyan emberek, mint én, agyon vernék a saját a gyerekeiket." Mi nem verünk gyerekeket. Ezt mindenki tudta, de senki, egy rohadt szót nem szólt volna, hogy már ne is haragudjon, de tévedésben tetszik lenni, meg van olyan, hogy az ártatlanság vélelme. Biztos vagyok benne, hogy egy pszichológiával foglalkozó könyv sem ajánlja a páciens-terapeuta kapcsolat megerősítését ilyen beszólásokkal.
Az intézmény-gyógyszeres megbeszélést is, hogy lehetett így kezdeni? Hogyan traumatizáljunk egy traumatizált embert, felsőfokon. Gratulálok. Már ott mondtuk, hogy van olyan emlék, aminél még a halál is jobb, de hát valakinek kurvára fontos lett a traumafeldolgozás, aztán csodálkozik, hogy olyan pszichoszomatikus tüneteket produkál, hogy négy napig nem találja magát.
Legjobban a kisállatos megjegyzéseire voltam pipa. Kié az a kutya a képen, kérdezte pánikolva? B-é.Szoktunk kisállatokra vigyázni, mert szeretjük őket, mert a barátaink tudják, hogy szeretjük a kisállatokat. Mert nem vagyunk állatkínzók. Idióta.
Meddig élt a macskánk? 9 évig. Életünk legnagyobb első vesztesége volt. Karmos cica adta a legőszintébb szeretetet mindannyiunknak. Ha sírtunk oda jött, ha betegek voltunk oda jött, mindig ott volt mellettünk. Veseelégtelenségben halt meg, ott sem voltunk, el sem tudtunk tőle köszönni. Ez is csak úgy becsúszott az életünkbe egy mondat formájában.
Hogy rágyújtanám a lakást? Mi vagyok én, valami hobbi piromán? Azért mondtam el azt az anyám által vezetett imaginációt, mert kibaszottul megijesztett minket és nem volt annyi esze, hogy kiszedjen belőle minket. És ettől mindenki fél, hogy belevisznek minket valami szarba, aztán húzzuk ki magunkat a hajunknál fogva. Viszont a félelem szagát kilométerekről kiérzem és röhögnöm kellett a feltételezésen.
Abban is biztos vagyok, hogy egy megváltozott tudatállapotban nem üvöltözünk egy pácienssel, a testünk majd behugyozta magát a sokktól, aztán még ott hablatyolt, hogy ő volt a nyúl az imaginációban és hogy ölnék-e embert? Nagyon Kedves volt, köszönjük az idegösszeropit. De kijöttünk belőle és még én is próbáltam jópofit vágni az együttműködésre, mindenki hibázhat.
De a nárcisztikus vadászos hasonlat betette a kaput nálam. Ez egy biztonságos hely - a lehető legmegvetőbb hangnemben, ja biztos az. Biztosan ő is kurvára biztonságban érezné magát, ahol folyamatosan így beszélnek vele, róla. Nézzen már magába.
A vicsorgó viszont nem én vagyok. Én mondtam, van, aminél még a halál is jobb. A pince nem az a hely, ahova csak úgy be lehet menni.
Kedves feleim, ha már meg lettem szavazva a rendszer Seggfejének, s nem kívánatos lettem, akkor először nézzetek kurvára magatokba, hogy ti mit rontottatok el. Nem bűn kiállni magunkért, egy klinikai szakpszichológus is beszélhet hülyeségeket.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.