Kisiklottam az arcodnak az íve mentén

Terápia előtti napokban a végtelenségig tudok agonizálni, hogy most mi legyen. Most tényleg verjem meg azt az embert egy imaginációban, mi van, ha tévedek? Akarok-e egy Mel Gibsoni Passiót a fejemben leforgatni? Nem szeretem a rossz képeket a fejemben. A végtelenségig tud mostanában feszülni a mellkasom. A tükörbe nézek és azt látom, hogy elmosolyodok. Kifut belőlem minden érzés és mosolygok, és azt gondolom, hogy majd szétverem a kezét. Úgy bizony, szétverem a kezét, mindkettőt, aztán levágom és csinálhatok neki újat szilikonból, azzal nem bánthat senkit. 

Megijedek. Magamtól. Egyszer már mondtam ezt, terápián. Mérges gyerekként említettem a szakítást Anitával és kristály tisztán emlékszem, azt mondtam: "szétveri a kezét". A terapeutát nem kirázta a hideg, hanem megrázta a hideg, úgy hogy egy pillanatra ő sem kapott levegőt. Legalábbis úgy tűnt. Furcsa dolog az emlékezet, néha homályos minden, néha kristálytisztán megmarad a legapróbb részlet is. 

Arra is emlékszem, amikor utoljára vertem szét a kezemet. Anitával éppen szakítóban voltunk. Megpróbáltam mindent, beszélgettünk, kipróbáltuk hármasban, engedtem, határt szabtam, próbáltam szakítani, de hónapok óta a helyzet változatlanul stagnált. Gyűlöltem magamat emiatt, s csak évődtem és évődtem, hol némán zokogtam, hol ordítva és mindig eljön az a pont, amikor már annyira fáj belül, hogy bármilyen más fájdalom jobb annál. Tiniként vagdostam magamat, arról hál égnek leszoktam, de helyette felvettem azt a szokást, hogy addig ütöttem ökölbe a kezemet, amíg fel nem hasadt rajta a bőr. Ez sem túl okos dolog. Amikor Anita észre vette, hogy milyen a kezem, megígértette velem, hogy soha többé ne tegyem. Azóta se tettem, kivéve edzésen, de ott az a feladat, verni a tatamit. Tudom, hogy MOrsi ezt a dolgot ellenzi, nagy munka mániás, a kezünkkel dolgozunk, szóval nagy becsben tartja. Anonymous csak gondolkodik, meg emlékez. Kicsi Orsi pedig nagyon jó gyerek és el van valahol nagy biztonságban. Hm. Nem akarok tovább gondolkodni.

Ott hagyom a tükröt és küldök egy belső képet mindenkinek, bárki, aki zaklatni mer ezzel a dologgal, újra felhozza, azt bezárom a pincébe. Ráhegesztem az ajtót, ráhordok 5 tonna földet, beszántom sóval és ledöngölöm az egészet. Ezt a gondolatot megismétlem háromszor. Dühös vagyok. Tessék, megy ez nekem, lehet nekem gratulálni. Senki? Néma csend, helyes. 

Terápiás nap van. Eldöntöm, hogy nem beszélek semmiről, végre csend van és nem moralizálok az egészen. Brainspottinggal kezdünk, minden idegszálammal azon vagyok, hogy ne gondoljak semmire és nyugodtan vegyem a levegőt. Mégis talál egy pontot, ráadásul a jobb oldalon, eddig minden a baloldalon volt, ami rossz. Nem semmi, aztán érzem is, hogy ráng a jobb vállizmom. Hát jó, aki profi, az profi. Én továbbra is tagadok. Csak egy kis nyugit szeretnék, még egy picit. 

Imaginációt csinálunk, egy rövidet. Fehér szoba, az én részeimmel, MOrsi a síléceit és a síelős videókat nézegeti, Anonymous ír egy kopott régi asztalnál, Kicsi Orsi pedig rajzolgat az egyik sarokban, úgy látszik mégsem tűnt el teljesen. Kint mi van? Egy pillanatra bevillan egy kés, ami a nyakamat vágja. Nem szólok róla, nem akarok üvöltözést. Hol vannak a barátaim? A barátaim hallótávolságra. Ez megnyugtat, nekik mindig szólhatok. 
És hol vannak a szorongásaim? Itt érzem, hogy befeszülök, ugrál az állkapocsizmom, biztosan grimaszolok is. Elmondom, hogy a pincében. Behegesztve, földdel takarva, besózva, bedöngölve. Ezt olyan MOrsisan mondom, de nem mindig tudom, hogy éppen ki vagyok. Viszont azt is érzem, hogy legszívesebben sírnék, miért kellett behozni a szorongásokat, most jön vissza az egész. 
És hol van az a pince? Képzeljük el messze magunktól, egy tenger fenekén. Én pedig azt gondolom, hogy mindenki tudja, a pincék a ház alatt vannak, a ház alatt bizony.

Mire végzünk eléggé feldúlt lettem, homály, szó szót követ és egyszer csak kifakadok, hogy emlékszem. Majd próbálok róla beszélni, de oldalra csapom a fejemet, hogy nem beszélek, megint próbálok mondani valamit, megint oldalra csapom a fejemet, hogy nem beszélek. Kezdek pánikolni. Rászegezem a tekintetemet, rettenetesen félek, hogy mondani fog valamit és egy pillanatban elszakad bennem valami, látom ahogy hirtelen keresztbe teszem a lábaimat, görcsösen megfogom a kanapét és bár nincs bennem érzés, biztosra veszem, hogy egy pusztító tekintettel vicsorgok rá, érzem, hogy mindenem be van feszülve és merevedve. Elfogyott a levegőm, levegő után kapok, látom, hogy a terapeutám ugyan úgy ül, némi döbbenet rajzolódik ki az arcán. Ahogy levegőhöz kapok kiengedek, megijedek magamtól, mi a fenének csinálom ezt? Ráadásul kedvelem is nagyon. Vajon ez MOrsi volt? Legszívesebben sírnék. Próbálom magyarázni a menthetetlent, hogy elfáradtam, ez igaz is, hogy csak pihenni szerettem volna. Rendes, mondta hogy szólhattam volna. Csinálunk egy belső mag imaginációt, ez jól esik. Írjak e-mailt, hogy mi van velem, vagy min gondolkodom. Utálom az e-mail írást, mert ilyenkor jön a királyi többes és még többet agyalok.