A Kollektív Tudat

Fél éve járok terápiára és lassan túl vagyok egy ideg összeroppanáson is. Utóbbi nem a kedvenc emlékem, de most már úgy gondolok rá, hogy önismereti szempontból szükségszerű volt. Azóta az én részeim is jobban mobilizálódtak és egy kicsit jobban értem magamat, a gyógyszerek meg kitolták a disszociatív ingerküszöbömet, ezt a fogalmat senki ne keresse a weben, én találtam ki most magamnak. 

A helyzet nem olyan rossz, mivel nincs amnéziám, valamikor tinédzserkoromban stabilizálódhattam, vagyis akkor alakult ki egy rendszer. A furi az, hogy az ember mindig érzi, hogy egy kicsit más, mint mások, de hát mindenki az és mindenkinek van valami flúgja. Én normális emberrel még nem találkoztam. 

Azt tudom vélni, hogy gyerekkoromban, viszonylag kicsiként valami szerencsétlenség érhetett és a tudatom több részre szakadt és egy-egy számomra fontos funkció tovább morzsolódott én részekké és ezek az én részek képesek egy nagy mederben folyni, mint folyóban a víz, vagy különböző körülmények hatására élesen szétválhatnak. Néha olyan, mintha saját magam nyomoznék saját magam után. A hétköznapi életben senkinek fel sem tűnne, hogy bármi furcsaság van velem, de úgy látszik mindenki megkedvelte a terapeutánkat, mert ott azért tudok egész tisztességesen váltani. A rajzolást szeretem a legjobban, a rajzaimban néha azt érzem, hogy egy teljes belső világ bontakozik ki és az én részeim igazi karakterekké tudnak kibontakozni és retrospektíven ez elég sok mindent megmagyaráz.

Amennyire szeretnék végre ténylegesen önmagam lenni, annyira zavar az a gondolat, hogy ezek a karakterek egyszer meg fognak szűnni. Van olyan közöttük, akik évek óta húzza az igát helyettem, s őt kifejezetten sajnálom, de próbálok erre az egészre úgy gondolni, hogy egyikőjüket sem vesztem el igazándiból, hanem szépen elbújnak bennem és összeadódnak minden tulajdonságaikkal együtt.