Visszakeresgettem a support csoportban feltett kérdéseket és válaszainkat, hogy mikor éppen milyen a disszociatív személyiségzavarral élni (érthetőbben, amikor több személyiség létezik a fejedben) csupa móka és kacagás az élet. Hát ilyen ez.
Gyakran érzitek úgy, hogy csak fakelitek?
Amikor sok minden történik, akkor minden nagyon is valóságos, amikor minden rendben és csend van, akkor fingom sincs miért járok még mindig terápiára, talán csak túl élénk a fantáziám.
Kérlek segítsetek. Hallom, ahogy egy nő sikítozik a fejemben időről időre. Nem ismerjük. Nem tudjuk, hogy hogyan kapcsolódjunk hozzá. Semmi mást nem csinál csak sikítozik, aztán abba hagyja és eltűnik. Így megy ez már egy éve.
Hogyan lehetne vele beszélni? Sohasem frontol, csak a fejemben van. Szeretnék neki segíteni.
De a rendszerem nem eléggé stabil hozzá.
Van egy részem, aki ha triggerelődik, semmi mást nem hallok, csak egy gyerekhangot könyörögni, hogy "ne ne ne", s egy másodperc alatt elönt minket a düh, azonnal összezár az állkapcsom és úgy érzem szét fognak robbanni a fogaim, olyan erősen szorítom, belül elfeketedik minden. Sok-sok munka árán egy Brainspotting alkalmával sikerült elképzelnem őt, egy kislányt, aki magatehetetlenül próbál a nyakamba kapaszkodni, s emiatt nem tudok megszólalni, s elönt a szorongás. Próbáltam minden képzelőerőmet latba vetni és megfogni a kislány kezét, hogy érezze, már biztonságban van. Aztán festettem neki képeket, jó képeket, s minden este lefekvés előtt megnézem őket. Talán csak ennyire volt szüksége, egy jobb történetre, egy jobb valóságra, mint amiben eddig volt.
Van olyan, akinek a családja el tudja fogadni azt a tényt, hogy többen vagytok a fejetekben? Az anyám nem hisz nekem.
Az anyám állítja, hogy 4-es szintű atlantiszi papnő, fehér boszorkány, ősi egyiptomi papnő, aura látó, idő manipuláló, szellemekkel suttogó, halottlátó, parapszichológus... ebben nőttem fel gyerekkorom óta, de amikor próbáltam neki elmagyarázni, hogy disszociatív személyiségzavarom lehet, akkor eltökélte, hogy majd ő kigyógyít a skizofréniából....
Van másnak is amolyan úgynevezett "Stand by" üzemmódja? Mármint pontosan tudom, hogy hol vagyok, ki vagyok, de nem érzem szükségét annak, hogy beszéljek, részt vegyek valamiben, vagy egyáltalán megmozduljak. Mintha benyomták volna a "Készenléti üzemmódot"...
Ez a mi esetünkben az enyhe disszociáció, ilyenkor történnek a legjobb belső beszélgetések, gondolatok és ilyenkor az idő csak úgy repül....
Mondanak-e olyat az altereid másoknak, amitől rosszul érzed magadat, mert úgy érzed nem te mondtad, de nem tudod megmagyarázni, hogy ezt valaki más mondta benned?
Csak terápián. A Renegátnak sikerült beszólnia a következőt: "A vélemény olyan, mint a segglyuk, mindenkinek van egy..." Azt hittem leszakad az arcom a helyéről. A Renegát szeret beszólogatni, amikor úgy érzi a terapeuta nem megfelelően fogalmazott. (Khm. Ledeviánsozott... hogy direkt triggereljen... meg van erről a véleményem, igen.)
Szóval ilyenkor én is megmondom neki, hogy neki is elég nagy segglyuka van száj helyett, de mostanság próbálja megemberelni magát.
Nektek is másként emlékezik a "Kicsi" részetek, mint ahogy a többiek?
Igen, a mi Kicsi Orsink mindenkit szeret. Azért megvolt neki is a maga szívfájdalma. Mostanában kezdte elfogadni, hogy a többieknek vannak rossz emlékeik is a gondviselőinkkel szemben és okkal nem akarjuk tartani a kapcsolatot velük, s emiatt még nem vagyunk rosszak. Ez néha nagyon nehéz tud lenni.
Kapott itt rajtam kívül más is skizofrénia diagnózist a legelején?
Egy idegösszeroppanás után a pszichiátrián skizoaffektív borderline zavart írtak a papíromra. Szerencsémre pontosan meg tudtam magyarázni, hogy a képek, amiket látok teljesen mentálisak. Mint amikor valaki azt mondja, hogy "szék", akkor az ember elméjében megjelenik egy szék. El sem merem képzelni, hogy mi lett volna, ha nem lettem volna képes megfelelően kifejezni magamat.
Más is van úgy, hogy az altereidnek teljesen más véleménye van, mint nektek? Ez néha annyira frusztráló tud lenni.
Igen. Ha fontos dologról van szó, akkor próbálunk tájékozódni az adott kérdéskörben, ha szükséges határokat szabunk és próbálunk nagylelkűen állni a dologhoz, kívül is, belül is, ez általában bejön. Ha egyáltalán nem sikerül döntőre jutnunk, akkor elnapoljuk a dolgot magunkban, amíg nem tudunk jobban gondolkodni a témával kapcsolatban.
Tanácsot szeretnék kérni. Mostanában kezd tudatosulni bennem, hogy többen vagyunk. Azt hittem csak én vagyok. Márminthogy ÉN én vagyok. Most meg azt érzem, hogy fogalmam sincs, hogy valójában ki vagyok. Nagyjából tudok differenciálni a tudataim között, de vannak napok, amikor egyáltalán nem, nem tudom, hogy ki kicsoda. Én is csak egy új tudat vagyok?
Volt egy (igazándiból sok) intenzív időszakom nekem is terápia alatt, amikor én sem tudtam megállapítani, hogy most éppen merre áll a fejem, ki kicsoda és én egyáltalán ki vagyok?
Van egy részem, Anonymous, ő azt tanácsolta, hogy abban próbáljam magamat groundolni, amit biztosan tudok magamról az elmúlt 10-15 évből, amire kristálytisztán emlékszem. Azt is tanácsolta, hogy akármilyen érzés és érzet jön fel bennem, akármennyire is nem érzem magaménak a gondolatot, emléket, csak fogadjam el őket, ítélkezés mentesen. Így próbálnak a részeim kommunikálni. Okkal olyanok, amilyenek, s ezt majd csak hosszabb távon fogom megérteni. Úgy érzem ezek a részeim soha nem kaptak megértést, elfogadást, sem validálást, de ott voltak számomra, amikor senki más nem volt segítségemre. Egy másik dolog, amire rájöttem, hogy ők álmodtak engem én pedig álmodtam róluk, én nem lehetek egész nélkülük, ők nem lehetnek egyek nélkülem.
Sokan használják itt azt a kifejezést, hogy az "Eredeti személyiség". Amióta tudjuk a fejünket, mi mind csak részekként gondolunk magunkra. Így aztán nem is értjük, hogy mit érthettek az "Eredeti személyiség" alatt?
Nem tudom, hogy nekünk van-e "Eredeti személyiségünk", de mi így értelmezzük ezt a kérdéskört: az eredeti személyiség az a személy lett volna, aki egy elfogadó, támogató, szeretetteljes környezetben nőtt volna fel, na dehát ez nem adatott meg. Minél korábban történt a trauma/elhanyagolás/bántalmazás, annál nagyobb a valószínűsége, hogy az "eredeti személyiség" elveszett/elfelejtődött/meghalt. Mi úgy gondolunk magunkra, mint az "eredeti személyiség" egy-egy potenciájára. Ha integrálódunk is, akkor sem leszünk teljesen azok, akik lehettünk volna, hiszen ezen traumák lenyomata nem múlik el, de aztán úgy gondoljuk, nincs is ezzel semmi baj, még a "normális emberek" is átesnek egy csomó nehéz dolgon, ezek által megváltoznak, hasznukra, vagy vesztükre, annyi a különbség, hogy nekünk egy picit többet kell dolgozni azért, hogy teljesen funkcionálisak legyünk egy egységben.
Benne vagyok egy másik Facebook csoportban is "Somatic Experiencing Therapists", magam is pszichológusnak tanulok, s a Disszociatív Személyiségzavarról beszélgettünk, én megosztottam a magam tapasztalatait, min mentem át Trauma tréning alatt, stb, de aztán eszembe jutott, hogy megkérdeznélek titeket is, hogy mit mondanátok terapeutáknak, hogy mit csináljanak, mit ne csináljanak?
Szeretném, ha a terapeuták nem pedzegetnének traumatikus élményekről való beszélgetést, amikor a Kicsi rész aktív. Az más, ha ő akar beszélni valamiről, de fordítva nem működik.
Szeretném, ha a terapeutáknak még véletlenül sem jutna eszükbe olyanokról beszélgetni, mint "intézmény" vagy "gyógyszerezés", ha a Kicsi rész aktív, ilyenekről felnőtteknek kell beszélgetniük.
Szeretném, ha a terapeutáknak még véletlenül sem jutna eszükbe hipnózis/imagináció alatt üvölteniük. Ilyenkor az ember elméje egy teljesen kiszolgáltatott állapotban van, mindenki jelen lehet, jelen van, a Kicsi rész is. Majdnem bepisiltem. Mindig van más megoldás.
Bár ez mind elég sok rossz tapasztalásnak tűnhet, a terapeutánk igenis sokat segített és nagyon kedvesnek is tartjuk, csak szeretnénk, ha más terapeuták ezt nem tennék meg a klienseikkel.
A múltkor be kellett mennem a kórházba vesekő problémák miatt. A legtöbben már ismernek, már senki nem csodálkozik azon, hogy egy nagy plüssállatkával és egy zacskó gumicukorral érkezem a férjem oldalán. Betegfelvételkor természetesen elhangoznak a szokásos kórtörténeti kérdések, ilyenkor mindig elmondjuk, hogy Disszociatív Személyiségzavarom van. A Nővérke pedig feltette a kérdést, amitől mindig elszomorodom: "Oh és van köztük erőszakos?" Aztán gyorsan hozzátette, hogy csak az altatás miatt kérdezi, jobb az ilyesmit tudni, a legtöbben nagyon rosszul élik meg az ébredést és irritáltak lesznek. Én erre azt gondoltam, hogyha meg sem említem a Disszociatív Személyiségzavaromat, akkor biztosan nem tesz fel ilyen kérdést. A férjem ugrott be megmenteni a szituációt és azt mondta: Valószínűleg a Kicsi rész fog magához térni, ezért hoztuk a plüsst, meg a gumicukrot. Erre a Nővérke azt mondta: Ah, de jó, a kedves rész akkor.
Ez a Nővérke még soha nem találkozott velem, de mégis úgy dobálta a címkéket rám és a részeimre, mintha tudná miről lenne szó. Ezért tartom kifejezetten fontosnak, hogy az emberek ne csak a filmekből informálódjanak erről a személyiségzavarról. Nem vagyunk mások, nem vagyunk félelmetesek, mind egyediek vagyunk. Többségünk törődő, empatikus és együtt érző. Vannak olyanok, akiknek vannak dühös alterei, de biztos vagyok benne, hogy nem véletlenül dühösek és feldolgozható a dühük. Nekem is több dühös altereim voltak, sok időbe tellett megismerni a dühük okát és utána tudtunk nekik segíteni. Arra bátorítalak titeket, hogy informáljátok ti is az embereket, edukáljátok őket és magatokat is, s engedjétek meg a rendszereteknek, hogy olyanok legyenek, amilyenek. A legnagyobb ajándék, ha elfogadnak és elfogadjátok magatokat és nem félelemmel léteztek.
Nekem is van egy dühös alterem (Khm, én csak akkor vagyok dühös, ha széttriggerelenek), mindig nagyon dühösnek tűnt, meg sokat káromkodik, néha félelmetesnek tűnik, de soha nem bántana senkit. Amikor a terapeutám már sokadjára kérdezgetett afelől, hogy bántottam-e valaha valakit, akkor mindig nagyon elszomorodtam. Annyiszor és annyiféleképpen bántottak már minket, hogy nagyon tudatosan meghoztuk azt a szabályt, hogy mi soha nem bántunk senkit. Mert mi értelme? A bántalmat meggyógyítani kell, nem visszaadni, magunkban és másokban is.
Nem rég diagnosztizáltak Disszociatív Személyiségzavarral, de nincs Kicsi részem. Ez normális?
Nahát, én sem gondoltam, hogy lenne kicsi részem, meg ezt az egészet nem gondoltam semennyire sem. Aztán valamiért elkezdtem vitatkozni a terapeutával és nem akartam káromkodni, úgyhogy mindent elnyomtam és egyszer csak azon kapom magamat, hogy úgy beszélek és úgy hüppögök, mint egy óvódás és azt mondom neki, hogy: egyáltalán nem vagyok rossz, s Ön pont olyan, mint a rasszista osztályfőnököm... én meg belül: mi a hétszentség folyik itt, mi történik, mindjárt leszakad arcom... A terapeuta gyorsan kapcsolt és nagyon kedvesen kezdett beszélni a Kicsi résszel, utána napokig buborékszívecskék meg szivárványok voltak a fejemben... Aztán azt gondoltam, nem-nem, ez meg sem történhetett, biztosan minden rendben van velem, kicsit túl érzékeny vagyok, ennyike.
Nektek is fárasztó visszatartani az altereiteket?
Néha nagyon fárasztó, illetve félelmetes is tud lenni. Mostanság, ha azon kapom magamat, hogy anyósülésre kerültem, akkor ismételgetem magamban, hogy velemi minden rendben van, és a másik részemnek van valami nyűgje, próbálom megjegyezni, hogy milyen gondolatok és érzések jöttek fel benne, néha hiába, aztán próbálom nekik is mondani, hogyha talán így meg úgy érzel, erről beszélhetnél terápián. Aztán jön a morgás, hogy terápia így meg úgy, ami felettébb vicces, mert eredetileg az ő ötletük volt ez az egész, aztán most meg hogy nekik is kéne beszélgetniük, már annyira nem nagymenők.
Hogyan tudjátok meg az altereitek neveit? Megkérdezitek őket, vagy csak választasz nekik egy nevet, ők meg elfogadják?
Az elején mindenki "Én" voltam, hagy ne mondjam ebből mennyi kavarodás lett. Az első azt a nevet választotta, amit a barátaim és a munka alatt használtam a legtöbbet: MOrsi, aztán a dühös részemet csak Seggfejnek hívtam, de az (teljesen érthető okokból) nem tetszett neki, és azt mondta, hogy ő egy Renegát és mindenki bekaphatja. A kicsi rész persze Kicsi Orsi, s van egy rész, aki névtelen szeretne maradni mindig, ő így Anonymous lett.
Hogyan birkóztok meg a dühvel és a dührohammal? Úgy érzem mindjárt elragad...
Általában nagyon szégyellem magamat, ha mérges vagy dühös leszek, s elkezdek sírni, ami nem túl hasznos, mert ezzel is csak elnyomom. Néha próbálok belül tudatosan elmerülni az érzésben, hogy miért szégyellem, milyen emlék akar feljönni, miért dühítő, miért nem akarom elfogadni az érzést. Ilyenkor előbb vagy utóbb, mindig egy gyerekkori emléknél lyukadok ki, ahogy éppen semmibe vették egy gyerek érzéseit, szükségleteit, senki nem vigasztalta meg azt a gyereket, a nem kívánatos érzéseivel vagy magára hagyták, vagy még érvénytelenítették is. Mert a jó gyerekek csakis jó gyerekek lehetnek, nem sírnak, nem hisztiznek, nem dühösek, nem zavarják a szüleiket, igazándiból egy jó gyerek láthatatlan és ha nem ilyen, akkor az a gyerek hibája, az a gyerek rossz. A rosszakat pedig megbüntetik, így vagy úgy. Szóval ilyenkor próbálom átélni az akkori érzéseket, s közben mondogatom magamnak, hogy amit mondtak nekem, az káros volt, szabad így éreznem, nem lehetett minden az én hibám, hiba volt így nevelni engem, s megengedhetem magamnak azt, hogy a nemkívánatos érzéseimet is kifejezzem, amíg ezt konstruktívan teszem, aztán próbálom magamat megnyugtatni, hogy én is hibázhatok, a hibák mutatják azt, hogy van hova fejlődni, a fejlődéshez pedig kooperáció és kommunikáció szükségeltetik, nem pedig elnyomás.
Mi segített elfogadni a diagnózist? Hogyan birkóztál meg vele? Mi volt a legnehezebb? Mennyi időbe telt megismerni a rendszeredet?
Nagyjából hónapokig jártam úgy terápiára, hogy tuti nincs semmi baj, csak kicsit érzékenyebb vagyok az átlagnál, élénk a fantáziám, elrajzolgatok itt-ott dolgokat, de csak ennyi, semmi komoly.
Alterek: khm, bemutatkozni? Mi lenne, ha visszaolvasnád a blogodat, amit 2004 óta írsz.
Én: visszaolvasgatok, de teljesen kikészített, nem sokára rá egy idegösszeropi is összejött.
Alterek: (facepalm) jó, mindenki fogja vissza magát.
Én (8-9 hónap terápiás munka után): humm, talán lehet, uhm úgy érzem, hogy most már nem tudom azt a tényt figyelmen kívül hagyni, hogy néha furcsa dolgokat mondok Önnek, s néha nem emlékszem a felére sem, amiről beszélgettünk.
Terapeuta: (HALLELUJAH az arcára írva nagy betűkkel) Szóval mesélne a hangokról, amiket a fejében hall?
Én: Nem.
:)
Könyvet írok a Disszociatív Személyiségzavarról. Szeretnék egy külön fejezetet szentelni annak, hogy mások hogyan élik meg ezt az állapotot. Ha van kedved írd meg kommentben, a saját tapasztalataidat, szeretném megmutatni a világnak, hogy milyenek is vagyunk.
Néha olyan, mintha valaki felültetne a félelem is rettegés hullámvasútjára, máskor meg csupa móka és kacagás van belül, mindenki próbál segíteni a maga módján. Mi testvérekként gondolunk egymásra, akik a maguk ügyes-bajos módján próbálnak egymásra vigyázni, egymást tanítani, mert senki más nem volt, aki megtette volna ezt értünk gyerekként.
Most, hogy a kedves olvasó eme sok információ birtokába jutott, itt az ideje, hogy ebbe a kis kütyübe nézzen, ezt igazándiból mi találtuk fel, a Sötét Zsaruk tőlünk vették a licenszet :)
