Invisible Privileges

- Sokat gondolkodtam Anonymous ezen az egész szarságon.
- És mire jutottál?
- Egy részt gondolkodtam azon, hogy mit mondanék a szüleimnek. Sok mindent a fejükhöz vághatnék, tudnék bunkó lenni, sokáig sorolni a vélt vagy valós hibájukat, de aztán arra jutottam, hogy a legfontosabb dolog, amit tényleg így gondolok, hogyha lett volna választásom, ha lett volna beleszólásom, nem születtem volna meg nekik, hanem valahova máshova, ahol egy kicsit jobban értettek és szerettek volna, a húgomat is beleértve. Annak örülök, hogy élek, meg van egy csomó kiváltságom, ezzel is tisztában vagyok, de ezt mondanám nekik.
- Még gondolkodtál más valamin is, nem?
- Gondolkodtam azon, hogy a történetek egy része apunál futnak össze. Néha az jut eszembe, hogy megkérdezném tőle, hogy idefigyelj apu, mi volt a legrosszabb dolog, amit a nagybátyámmal tettél? Mert ha csak a konkrét tényekhez ragaszkodom, akkor is, ő volt az egyetlen, aki dühében ököllel gyomorszájon vágott, a húgomat meg felpofozta mindenféle figyelmeztetés nélkül. Szóval, ha úgy nézem, rengeteg indulat volt benne apuval szemben, amiket rajtunk vezetett le. Márha jól értem ezeket a dolgokat, aput gyűlöli, de minket bántott alkalom adtán.
Erről pedig a saját indulatom jutott eszembe apuval szemben, amikor "lehívott segíteni" autót szerelni. Tényleg elgondolkodtam rajta, hogyha a szerelőbakot valahogy ki tudnám kapcsolni, akkor vége lenne ennek az egész rémálomnak. Nem tudtam, hogy mennyire érvényes a gondolat, de úgy éreztem, ha apu nem lenne, akkor nem kínozhatott volna mindenkit kényére-kedvére és nem szenvednénk annyit. De nem tettem, ezt azt hiszem neked köszönhetem Anonmymous, így utólag is köszi. Erről meg az jutott eszembe, milyen jó, hogy leszbikus vagyok. Megint csak végig gondolva a hozott mintáimat, láthatatlan lojalitásokat, projektív identifikációt, meg még amit akarunk, valószínűleg rémes férfiakkal lettek volna párkapcsolataim, valamelyikkel biztos addig durvultak volna a dolgok, hogy félholtra ver, vagy én őt utána. Ez nem lett volna túl szerencsés, akárhogy is nézzük. Szóval, ha így nézem, egész jól jártam ezekkel a dolgokkal, még Angliába is kijutottam, ott találkoztam nagyon jó mintákkal.
- Erre az emlékre lehetne egyet Brainspottingolni.
- Tudom, majd mondom.
- Anyuval hogy állsz?
- Hát anyuról azt gondolom, hogy igazándiból mindig is nagy szerelmet akart, mint inkább gyereket, s valószínűleg egy teljesen normális férfit is kiakasztott volna előbb vagy utóbb. Sok mindent tudnék rá is mondani, utána néztem ennek a lenyel a szörnyeteg dolog jelentésének... de volt egy rövid időszak, amikor úgy nagyjából rendesen működtek a dolgok. Emlékszem, amikor feltett a konyhapultra és együtt főztünk, nagyon élveztem, vagy amikor elmondta, hogy a szívecskék kivágása helyett legközelebb inkább valami sajátkészítésű dologgal lepjük meg és amikor esténként felolvasott nekünk. Azt hiszem ezek a melegséggel teli emlékek választottak el attól, hogy tényleg valami szörnyű jellemű ember váljék belőlem, vagy ténylegesen kinyírjam magamat egy ponton. Ezek amolyan fűcsomók voltak egy szakadék szélén, amikbe bele tudtam kapaszkodni. Legutóbb, amikor találkoztunk a húgomnál, végig azt mantráztam magamban, hogy egy jó anya el tudja fogadni, hogy nem akarok sem puszit, sem ölelést és mondtam is neki, hogy most nem kérek. De azért jó utat kívántam neki hazafele és hogy vigyázzon magára.
- Jól van. Érdekes téma volt művterápián is.
- Ahhh, kedvenc témád. Faith. Érdekes volt erre agyagozni. Arra jutottunk a másik lánnyal egyetemben, ha most lerövidíthetek egy pár órás eszmecserét, hogy végül is a művterápia, jobb mint templomba járni, mert ez is egy közösség, itt is arra törekszik mindenki, hogy jobb legyen, itt nem veszel el több száz ember között, nem prédikál senki pokolról, viszont meghallgatjuk és inspiráljuk egymást. A vallásnak is ilyennek kellene lennie, de nem ilyen. Art therapy is my church.
- Ez egy jó irány szerintem.

Ajánlott olvasmány:

Bakó Tihamér - Gyászban Foganva