Létállapotok között hintázom,
testem hol reménynek, hol fájdalomnak ágya
Én vagyok, akit körbe állnak,
s az is, akinek merev a válla és a háta
megvetéssel gondolok az ordításra,
kitömött szájjal nyelem
azt a rengeteg
kifejezetlent
néma görcsrohamokban
mélázik az idő
körülöttem
Fejben követelem, hogy valaki
ígérjen valamit
a létről
a nem törésről
a tapadásról
és megtartásról
hogy ennél
már nem kerülök messzebb
önmagamtól
Hogy a hála
nem csak egy
preparált szó
a fogalmak
oltárán
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.