Meme Time II.

Szóval ez az állapot végtelen mennyiségű ön-vicc forrása is tud ám lenni.

Gyerekként soha nem tudtam, hogy mi akarok lenni. Volt amikor író, volt amikor festőművész/grafikus, de amikor láttam Egerszegi Krisztinát a TV-ben, akkor olimpiaibajnokúszónő. Így. Most már tudom mit mondanék és mi lettem: egy egzisztenciális eszme (vagy inkább kérdés). 

Aztán ugye mostanság nagy volt a csönd. A Renegátnak volt valami haditerve, amit a kicsi azóta is csak mosolyogva Vezércselnek hív, mint a sorozatot. A lényeg befogtuk "aput". 

Mondjuk sejthettem volna abból,hogy "apu" néha visszabeszélt terápián egy-két emlékből.
Mindegy, szóval ezt a részt nem hívom apunak, annyit mondott, hogy neki még neve sincs, s nem egy kellemes társaság, mármint abból a szempontból, hogy semmi mást nem érzek csak a szegycsontomból szétáradó fájdalmat, ha éppen erre jár és általában keserűen konstatálja, hogy lényegiben semmi sem változott. 

Csak emlékeztetőül, egy éve úgy indultam, hogy van MOrsi meg én, meg a kicsi.
Aztán ugye volt egy fogadalmam, hogy minden részt megtalálunk és nem hagyunk senyvedni senkit sem ott, ahol nem jó. Szóval megrajzolgattam, hogy mik lehetnek összecsúszva a feketesávban. Ez valahogy így sikerült, azóta sem mertem ránézni a képekre.

Utána volt egy pár nehezebb nap. 

Erről kicsit beszélgettünk Anonymousszal. Tényleg nem akarom, hogy bármelyik részem is valami rossz helyen senyvedjen, de a konkrétumokra nem kívánok emlékezni, már amennyire ezt meg lehet úszni. Szóval a saját önellentmondásaimtól szenvedek már megint, így most arra módosítottam a dolgokat, hogy tényleg igyekszem felszínre hozni a dolgokat, de biztos lesz még olyan, hogy a nyakamba veszem a lábamat, sírva rohanok el és megfogadom, hogy soha többé nem megyek terápiára, mert hétszentség, de nem adom fel, visszamegyek, amíg végül nagyjából minden a helyére nem kerül.