Gyászvirágok

Megint valami össze-visszaságot álmodtam. Már nem emlékszem minden részletére. Anyuval zsörtölődtem, hogy ki kell pakolnom, rendet kell raknom és nem tarthatom a hátamat az ő dolgai miatt, hogy ami történt az nem helyes és közben kinyitok egy szekrényt, ami tele van kacatokkal, s legmélyen belül egy nagy lezárt fémkoffer. Mondom neki, hogy mindent ki kell pakolnunk, rendet kell rakni, de anyu megsértődik, hogy én hagyjam őtet csak békén, nem vagyok a jó kislánya. De nem is baj, mert ott van a húgom, ő jó kislány, nem olyan hálátlan, mint én. A húgom is csak annyit mond, hogy miért nem tudok csak úgy boldog lenni, minek vájkálok, adjak hálát az életnek, miért nem érem be ennyivel?
Miért nem érem be ennyivel? Visszhangzik a kérdés bennem. 
Snitt. 
Egy másik álomban Anitával tervezünk hajókirándulásra menni, nekem kell megvennem a jegyeket. Beállok az irodába, egy egész sereg gyerekkel együtt érkezem, akármelyik ablakhoz állok, a gyerekek beelőznek, de nem haragszom rájuk, párban állnak és nagyon igyekeznek helyesen megfogalmazni, hogy mit is szeretnének. Aztán sorra kerülök én is, mondom, szeretnék két felnőtt jegyet a hajóra. Az ügyintéző meg mondja, rendben, de kellenének a következő adatok a vásárláshoz:
- Mikor született?
- Hol született?
- Az anyja leánykori neve?
És szeretnék rá válaszolni, és ott peregnek a betűk a fejemben, de nincs értelmük és nem tudom kimondani. Sírva fakadok a pénztáros hölgynek, hogy de én csak két jegyet szeretnék a hajóra, nem kaphatnék két jegyet?
- Mikor született?
- Hol született?
- Az anyja leánykori neve?
- Mikor született?
- Hol született?
- Az anyja leánykori neve?
- Mikor született?
- Hol született?
- Az anyja leánykori neve?

Aztán megébredtem és elkezdtem sírni, s akkor mellém szegődtél és elkezdtél kérdezni, hogy emlékszem-e mit csináltunk művészetterápián és mondtam, hogy persze igen. 
A legutóbbin az erdőben gyűjtöttem tobozokat, egy fémkupakot, egy követ és egy tüskés rügyet. A tisztáson, ahova értünk, kiraktam a tobozokat úgy, hogy egy nagyon kicsi tobozt védtek a sok tüskétől. A kővel és a kezeimmel pedig egy kis gödröt ástam. Közben pedig azt magyaráztam, hogy mindig védtetek, ahogy tudtatok és sokat szenvedtetek helyettem és szeretném, ha most már megpihenhetnétek, és hogy jó legyen a nyugvóhelyetek, tudom, hogy mélyre kell ásni, s piszkos lesz a kezem. Majd szépen betemettelek titeket, s mondtam, hogy számomra mindig élőek lesztek, nem halottak, csak szeretném, ha megpihenhetnétek és egy részetek visszatérhetne oda, ahonnan jöttetek. És odaállítottam a kis követ, hogy tényleg emlékezni fogok rátok, a söröskupakot, ami fényesre volt kopva, pedig a földbe helyeztem. Olvastam, hogy az ókoriak gyakran helyeztek pénzérmét a szemre, hogy sikeresen átkelhessenek az alvilágba. Én erre azt mondtam, hogy szeretném, ha ti is sikeresen visszatérnétek, illetve, hogy ez nekem a tükröt is jelenti, a reflektálás képességét, s én alapvetően úgy érzem, hogy jók vagytok és köszönöm, hogy segítettetek. Megkérdezte a terápia vezetője, hogy mi lesz a legkisebb tobozzal? Zsebre vágtam és azt mondtam, most már nekem kell vigyáznom rá.

Aztán eszembe juttattad az azelőttit, amikor agyagozni kellett. Az volt a téma: szerepeim egy párkapcsolatban. Akkor kiraktam egy férfit, kiraktam egy nőt és kiraktam egy gyereket, meg csináltam neki még két fejet. Erre azt mondtam,  hogy még mielőtt félre értik, nekem ezek lelki minőségeket jelentenek és mondtam, hogy itt azért vannak elakadások. A férfi minőségnek meg kellene engednie önmagának, hogy sírjon, mert az fontos. A női minőségnek meg azt, hogy ne legyen benne ennyi szégyen. A gyerek résznek pedig el kell hinnie, hogy nem csak a jó gyereknek van helye, hanem a dühösnek és a sérültnek is, s minden fejét ugyan úgy viselheti, ugyan úgy szeretni fogom. 

Aztán elővetted a képet a művterápiás okításról, ahol a lila égből egy aranyköves út megy végig az erdős-virágos részeken, át a gyászvirágokon, be a fekete-vörös földbe. Akkor megkérdezték, hogy el tudom-e képzelni fejjel lefelé is a képet és mondtam, hogy igen, bár így nem nagyon láttam értelmét. Így most is megfordítottad a képet az elmémben és azt mondtad Anonymous, hogy nézzem meg jobban, most sem látom? 
És nézem a képet és az jut eszembe, hogy te Anonymous, ez azt jelenti, hogy én belül már lila vagyok és nem fekete meg piros? És hogy nincs is köd, meg kátyú, hanem egy aranyköves úton megyünk, mint Dorothy a virágos erdőben lebontani a tüzes falakat, amivel Óz vette körbe a tengerpartot? 
Erre azt éreztem, hogy megnyugtatóan elmosolyodtál, s megígérted, hogy segíteni fogsz, de igazándiból már ezt a történetet is megfestettem, az utat, az erdőt, a virágokat, a hegyeket és a tengerpartot is.