A Félelem Dühöt Szül

Reggeli után leülök egy kávéra végig gondolni, hogy mit álmodtam.
- Semmi zene? - kérdezi a Renegát.
- Ugh, még a kávémat sem ittam meg... Mit akarsz?
- Ha már így kérdezed, egy trópusi szigetet, ahol a búvárkodás rejtelmeit oktathatnám a turistáknak. De most beérem zeneileg a Positive Visualisationnel Talamascától.
- Nincs egy kicsit korán ehhez?
- Elég már a nyafogásból, térjünk rá, hogy mit álmodtál, ha jól emlékszem majdnem főszerepet kaptam. - húzza ki magát mosolyogva.
- Jól van, jól van. Szóval azt álmodtam, hogy bekerültem megint abba az imaginációba és megint tiszta "huff-puff" vagyok. Hallom, hogy M. Zs. szól, hogy ideje kijönni.
- Erre én...
- Erre te elkezdesz kiabálni a háttérből, hogy Orsi nem ugorhatsz csak így ki. Orsi hallgass már rám, ne érezz, hanem nézz. Nézz a kezedre. És ránézek a kezemre, de nem látok semmit. De te tovább üvöltesz, hogy nézzek a kezemre, figyeljek. Szóval megint visszanézek és már azt látom, hogy egy kis kócos, koszos, vak és feketekarikás szemű kislány kapaszkodik a karomba. Erre te tovább üvöltesz a hátam mögül, hogy Orsi, ne engedd, hogy ez a kislány rád akaszkodjon. De én meg azt látom, hogy ez a kislány kétségbeesett és segítségre van szüksége és lehajolok mellé. A kislány pedig rám akaszkodik és a kis kezeivel a torkomat szorongatja, te pedig már értetlenül üvöltesz a hátam mögött. És itt kezdtem eléggé bepánikolni meg kétségbeesni, hogy szeretnék felébredni, de aztán eszembe jutott, hogy Anonymous mindig megkérdezte tőlem, hogy féltem-e az imaginációkban és én mindig azt mondtam, hogy nem. Most meg tulajdonképpen álmodok és ha álmodok, akkor azt be is tudom folyásolni és nyomtam gyorsan egy pause gombot a fejemben és úgymond kiléptem a jelenetből. Végig nézek magamon, biztos, ami biztos, én én vagyok, felnőtt, s akkor azt gondoltam, hogy na, azért csúnya dolog lenne, ha egy ilyen pici kislány ténylegesen ártani tudna nekem és nem úgy nézett ki, mint aki ártani akart volna, hanem inkább kétségbeesett lett volna. Szóval erőt veszek magamon és visszanézek a jelenetre, hogy igazándiból mi is történt. Ott állok egy pánikoló tinédzserként, a kislány a nyakamat szorongatja erőtlenül, a hátam mögött meg mily meglepő, egy már idősebb, de azért még mindig kislány, üvölt kifejezetten dühösen... - és jelentőségteljesen ránézek a Renegátra.
- Ez a valós formád, mi?
- Khm... azóta felnőttem és megváltoztam...
- Néha akadnak kétségeim a felnőttségeddel kapcsolatban...
- Lapozzunk... mire jutottál még?
- Én itt ezen elmatekoztam egy kicsit, de én nem vagyok Anonymous, sem szakértő, majd M. Zs. kezd vele valamit. A kávém kihült, a vonatom mindjárt lekésem, szóval én léptem.