Honnan tudni, hogy ki gondolkodik?

Van egy facebook csoport a disszociatív identitászavarral élőknek és néha tök jó kérdéseket tesznek fel egymásnak, gondoltam az érdekesebbekből csinálok egy-egy posztot. Ami ma megragadta a figyelmemet így szólt:

"Az érdekelne, hogy azok a gondolatok, amik a fejemben vannak a saját gondolataim, vagy a részeim beszélgetnek egymással? Honnan lehet megkülönböztetni őket? Azok, akiknek nincs DID-ja, ők hogyan tapasztalják a saját gondolataikat?"

Én általában a gondolataim ritmusából tudom, hogy éppen hányadával állok magammal. A saját gondolataimat általában lassúbbnak érzem, arról szólnak, ami éppen foglalkoztat, el-el cikáznak, de komótosan haladnak előre. Amikor egy részem betársul, akkor azt tapasztalom, mintha RedBull mámorban úsznának a gondolataim, még mindig a sajátjaimnak tűnnek, de versenyautó sebességre kapcsoltak és egy kicsit absztraktabbak. Reflektívebbek és mélyebbek és érdekes következtetéseket vonnak le, amire én így magamban rá szoktam csodálkozni és akkor van egy ilyen zárójeles gondolatom mellé, hogy ("Oh ez igaznak tűnik, de honnan tudom én mindezt?" vagy "Ezt nem biztos, hogy teljes mértékben értem, de azért kapizsgálom.").

Aztán van azaz állapot, amikor valamelyik részem nagyon szeretne meghallgatva lenni. Ezeket már inkább intruzívnak érzem, tehát nem a sajátjaimnak. 

A gyerek rész például nagyon absztrakt, az egyik terápiás alkalom után nagyon boldog volt, az olyan volt, mintha az elmém falára állandóan szivárványokat és szívecskéket rajzoltak volna. Ez tök cukinak tűnik elsőre, csak ez ment két napig. Próbálsz dolgozni, vagy ügyféllel beszélni és, hopp megint egy szivárvány ragad a gondolataidra, jajj már megint egy buborékszívecske pukkan el, szóval nagyon nehéz volt koncentrálni. 

Ha MOrsi lép ki a színfalak mögül, akkor az elmém átalakul egy to-do listává. Hogy ezt kéne megcsinálni, meg azt kéne megcsinálni, ne légy lusta, stb. Mintha az embernek egy saját coachja lenne, néha szigorú, ha nagyon magam alatt vagyok, akkor meg próbál ilyen lelkesítő beszédeket tartani. 

A Renegát (Seggfej) meg káromkodik, elég obszcén tud lenni. Ilyenkor mindig forgatom a szemeimet, hogy mi baja van már megint? Két kedvenc jelzője van: fasz és a kurva. Régebben ezeket ignoráltam, mert én nem szeretek káromkodni, na de a sok mindfulness gyakorlat rávilágított, hogy ezeket a gondolatokat előítélet nélkül kéne elfogadni. Valószínűleg ezért dühöng állandóan, mert nagyon sokszor ignoráltam. Akárhogyis, próbálom neki nyugtázni, igen kurvaélet, faszkivan, de azért erőltesse már meg magát szókincsileg. 

Anonymous meg olyan, mint egy szivacs. Eszébe jut valami, hogy valamit szeretne jobban megérteni, tudni, akkor képes vagyok egy baráti beszélgetés közepette is fogni magamat, elővenni a telefonomat és olvasni éppen arról, ami foglalkoztatja. És akkor eszembe jut, hogy de én beszélgetnék, akkor felnézek, bocsánatot kérek és olvasok tovább. Mint egy autista. Aztán valamikor beérik a téma és ír róla egy posztot és akkor boldog. 

Nagyon ritkán, ha alkoholt ittam, vagy nagyon fáradt vagyok és egy mélyalvó állapotból hirtelen megébredek egy zajra, akkor egy másodpercre olyan, mintha egy teljes zsibvásári csacsogás lenne az elmémben, észre veszik, hogy megébredtem és hirtelen elhallgat mindenki. Ilyenkor azt gondolom, bocs, megzavartam az exkluzív partit?

Ez a disszociatív személyiségzavar - számomra - viccesebb része, amikor úgy nagyjából minden jól működik, mindig van társaságom, néha viccesek, néha cukik, néha bátorítóak, vagy obszcének, mint egy szappanopera.