Busz Imagináció

Az előző terapeutám szokott megosztani imaginációs gyakorlatokat, néha szeretem azt gondolni, hogy egy-egy még nekem szól, hiába van vége. Szóval ebben a gyakorlatban egy buszt kellett vezetni egy elképzelt tájon. Természetesen én a hófödte hegycsúcsokat vettem célba a fenyves szerpentinen és aztán el kellett képzelni, hogy valamiért akadályoztatva vagyok a haladásban. Először a kátyúkra gondoltam. Voltam Grúziában síelni és ott iszonyatos kátyúk voltak az utakon, meg nem létező vezetési morál/kresz. De nem, az imagináció szerint a baj a buszon keresendő, valami, vagy valaki, egy potyautas akadályoztat a haladásban. És láss csodát, máris ott van a Renegát Seggfej a vezetőfülke előtt, ordibál és veri az ajtót, hogy ő neki kurvára nem tetszenek a dolgok állása. Hál égnek az ajtó zárva van és nem tud bejutni, de tényleg zavaró. Az imagináció szerint meg kell valahogy szabadulnunk ettől a zavaró tényezőtől.
Szóval bemondom a mikrofonba, hogy azaz utas, aki nem viselkedik megfelelően le lesz szállíttatva. A Seggfej elröhögi magát, hogy egy kibaszott autópályán, a semmi közepén úgy sem rakhatom ki. Ez igaz. Szóval lehúzódok a leálló sávba és leállítom a motort, majd újra kezdem, hogy amíg nem ül mindenki szépen a helyén a busz nem fog tovább haladni, mert ez így balesetveszélyes. Felőlem várhatunk az ítéletidőkig, nem az én síbérletem ketyeg, én csak a buszvezető vagyok. Erre a Seggfej fogja magát és kelletlenül leül. Én megköszönöm neki és repesztek újra felfelé a hegynek. End of Story.

Egyébként nem tudom, hogy hogy jöhetett létre a Seggfej rész ebben a formában. Ha el kellene képzelni az elmém falát, ami egységet és keretet próbál szolgáltatni mindennek, oda három dolog van kőbe vésve, mint Mózes tábláiba:

1. Soha nem bántunk senkit
2. Nem leszek olyan, mint apu
3. Nem leszek olyan, mint anyu

Erre tessék, itt van (akármilyen hasznos is lehet vészhelyzetek kezelésében), pont úgy üvölt, mint apu, pont olyan impulzív, mint apu, pont olyan önelégült, mint apu és azt hiszem az első szabályt ő sem tudja kijátszani, de ijesztgetni azt szeret. Életem legkellemetlenebb felismerése volt, amikor azt vettem észre, hogy az előző terapeutám megijedt és egy önelégült jóérzés futott végig a testemben, aztán persze utána egyből elöntött a szégyen. 
Öröm az ürömben, hogy az egyik terápiás ülés alkalmával pont beszéltem anyu és apu viszonyáról, hogy anyu soha nem állt ki apu ellen, pedig szerintem csak ennyi kellett volna, hogy ne egy sunyin őrjöngő állat legyen, hogy anyunak oda kellett volna lépnie határozottan apu elé, hogy eddig és nem tovább a faszságaival. 16 éves voltam, amikor már annyira elviselhetetlen volt az otthoni helyzet, hogy miután haza értem a suliból, lebasztam a táskámat és már mentem is volna tovább egy internetkávézóba netezni. Apu meg elővett magának, hogy én hova akarok menni, hogy amíg az ő házában vagyok, azt teszem, amit ő mond és már emelte fel a karját egy maflásra. Én pedig dacosan farkasszemet néztem vele, s emlékszem, a fogaim közül szinte kiszisszentek a szavak:
Ha meg is versz, Én innen akkor is elmegyek. Apu megdöbbent, leengedte a karját és láttam, hogy elveszítette az egyetlen dolgot, amivel rendelkezett felettünk. Soha többet nem vert meg, sem engem, sem a húgomat. End of story.

Egyébként ma azt álmodtam, hogy elmentünk síelni a barátaimmal és amikor megérkeztünk, akkor jutott eszembe, hogy nem hoztam magammal semmilyen sífelszerelést. A helyi sportfelszerelés boltokban a síléc 270.000 forintba került (egy spórolós skót vagyok), sícipő pedig nem is volt, szóval az álmom jó része agonizálással telt, hogy most mihez kezdjek magammal. 

Azt gondolom, hogy a jelenlegi állás a Seggfej és köztem: 1-1