Fekete agyag

Throw your soul through every open door
Count your blessings to find what you look for
Turned my sorrow into treasured gold
You pay me back in kind and reap just what you sow

Még a múltkor kaptam fekete agyagot a kerámia tanárnőmtől, hogy nyomkorásszam otthon is (note to self: engem tényleg nagyon sokan szeretnek és kedvelnek és akarják, hogy bontakozzak ki). Ez olyan szimbolikus, minden rossz emlékemet egy idővonalon feketével jelöltem. Meg azon is gondolkodtam, hogy hogyan adhatnám ki a dühömet nem agresszív módon. Ugye teljesen kiakadtam attól, hogy akár egy imaginációban is jól helyben hagyjak valakit. A kérdés mindig morális válságba taszít: mi akkor a különbség köztem és azok között, akik ténylegesen bántottak? És mindig arra jutok, hogy semmi.

De kreatív vagyok, jut eszembe. Szóval olyan önterápiás célzattal kitaláltam valamit. Ihletett hozzá Adele Rolling in the Deep száma adta a tányérdobálós résszel, meg egy kicsit Jung is. Amikor Jungot olvasom, mindig az jut eszembe, hogy ő is mennyi mindent kitalált magának, de biztos nem volt százas. Én sem, már papírom is van róla, több is. Freuddal ellentétben, amikor Freudot olvasok, akkor mindig az jut eszembe, hogy jó, jó, de ő valahol mégiscsak egy pöcs. Elkanyarodtam.

Szóval azt találtam ki, hogy kigyurmázom a rokonaimat képzeletben fekete agyagból. Aput és a nagybátyámat két hatalmaskodó zsarnokként, anyut egy lyukas mellkasú hercegnőként, aki túl szoros fűzőben feszeng, a nagymamámat bekötött szemmel, hatalmas vas kereszttel a nyakában és még hatalmasabb tál étellel a kezében. A nagypapámat pedig ülve egy fotelben, ahol szinte beszippantja a fejét egy hatalmas könyv, aminek a címe: Nemzethy magyarságunk dicsősége a Horthy-korszakban. 

És igazságot teszünk. Egy barátom egyszer arra emlékeztetett, hogy a dolgoknak nincs igazsága csak érvényessége, szóval próbálom az én destruktív és építő éneimnek érvényességet adni. 

Apu és a nagybátyám szobrát először is a földig rombolnám, meggyőződésem, hogy maximálisan kimerítik a toxikus maszkulinitás fogalmát, ráadásul mind a ketten gyerekek és nők fölött hatalmaskodtak. Mindezt tenném egy kibaszott nagy kalapáccsal, tiszta erőből. De a megmaradt agyagkupacból alkotnék is, kiformáznék belőlük két kisfiút, akik egymás kezét fogják. A valóságban nekem mindig is úgy tűnt, hogy az apám és a nagybátyám soha nem szívlelték egymást. Majd még visszatérünk rájuk.

Most anyu van soron. Életem egyik legelkeserítőbb dolga anyuval kapcsolatban, hogy utálom, ha hozzám ér, főleg ha szomorú vagyok. Ezt nagyon sokáig szégyelltem magamban, hogy biztos egy hálátlan gyerek vagyok, a terápián kezdtem rájönni, hogy biztos ennek is oka van. Amikor anyu megölel azt érzem, hogy van benne egy hatalmas lyuk és oda próbál begyömöszölni, nem csak engem, mindent, mindent is. Mert valami hiányzik az életéből és ezért egy soha nem csillapodó üresség van ott és ez fullasztó. Erre azt találtam ki már egy éve nagyjából, hogyha átmegyek hozzá, mindig én kérdezem meg tőle, hogy kér-e egy ölelést, persze mindig igent mond, de ilyenkor úgy érzem aktív cselekvője vagyok az ölelésnek és nem passzív elszenvedője és ez jó érzés. De itt, ebben a képzeletbeli térben először is betapasztanám anyu mellkasán azt a tátongó lyukat. Egy finom vésővel pedig lefaragnám róla a szoros hercegnőruhát és egy szép lezser ruhát mintáznék rá, amit könnyedén meglebegtetne a szél, s ettől úgy érezném, hogy van egy anyukám, akire számíthatok, nem csak egy megmentendő szerepbe fulladt mesebeli karakter az anyám, aki szörnyekkel és sárkányokkal veszi körbe magát. Egyébként szeretem az anyukámat, csak néha nagyon nehéz vele, na nem mintha velem nem lenne az.

Most a mamán van a sor, lekalapálnám róla a keresztet és a szemellenzőt. Mama amikor férjhez ment, nagyon vallásos lett és bele esett egy amolyan keresztényi arroganciába. Aki nem az ő értékei szerint élt, az biztosan a pokolra kerül szerinte, s a maga módján mindent meg is tett, hogy ezt a poklot személyesen becsempéssze a "bűnös" életébe. Helyette gyurmáznék neki egy nyakláncot arany szívvel, mert igazán jól csak a szívével lát az ember és a mama, a viszontagságos élete folyamán ezt elfelejtette. A hatalmas tál ételt is kivésném a kezéből és elporlasztanám. Bármikor náluk voltunk ölelés és foglalkozás helyett mindig valami étellel jött utánunk: egyél, egyél, alig ettél még, egyél még húst, kell ám a hús, szedjél még magadnak, nehogy rám maradjon. Borzasztó rossz szokásokat alakított ki ezzel bennem. Szóval a mama szobra így már szabad kezekkel, nyitott szemmel és egy szívecskés medállal a nyakában lenne. Majd még visszatérek hozzá is.

A papám a legnehezebb karakter. Nagyon szerettem őt kicsiként, de ahogy felnőttünk, ő is egyre komorabb lett. A mama azt mesélte a saját életükben a papa soha nem foglalkozott a fiúkkal, haza ért a munkából és olvasta az újságot. Az én felnőtt koromra már csak a politika, az ideologizált hazaszeretet éltette és e mentén próbált engem is formázni, én pedig azt éreztem, hogy a szüleim válásával nem csak a családom, az otthonom (mégha börtön is volt) és a nagymamámat vesztettem el, hanem a papám is az ellenségemmé vált, pedig ő volt a legfontosabb férfiképem és őszintén gondolom, egyben tanító is az életemben. A papa mindig mindent próbált nekem elmagyarázni, lelkesített, sokra tartott, mesélt a múltjáról, egy igazán szeretetéhes és intelligens kisfiú volt, aki kitört a napszámosi nyomorból. Szóval vele szeretnék a legszebben bánni. Kihámoznám a fejét a hatalmas könyvből, szépen mosolygósra mintáznám meg az arcát, nagyon szép, karakteres vonásai voltak a nagypapámnak. Felállítanám a fotelből, a mama mellé raknám, hogy fogja a mama kezét. És az immáron két kisfiút, apámat és a nagybátyámat, pedig kézen fogva az ő közvetlen közelükbe tenném, mint ahogy egy igazi szeretetteljes családban lennie kellett volna.

Szóval így akarom letudni a dühömet. Nem tudom, hogy ez segít-e, de azt gondolom jobb, mintha ki sem gondoltam volna.

És hogy mit mondunk a gyerekeknek? Erre egyszer már válaszoltam magamnak egy történetben:

"- Mint mondtam az Univerzum elfoglalt, legyen ön is az. Dolgozzék azon, hogy az elméje kényes egyensúlyát megtartsa, legyen mértékletes, józan, tartsa kondiban a testét, a vágyait, fejlessze a logikáját A valóságban semmi sem olyan szörnyű, mint ahogy azt elképzeljük. Ha pedig szenved, legalább szenvedjen jól. A fölösleges heroizmusért már Darwin-díjat sem adnak. A múltat megváltoztatni már nem tudjuk, a holnap még nem a miénk, de a máért még tehetünk. 
És az ég szerelmére, olvasson jó könyveket!"