Kicsit kezdenek kisimulni a dolgok a fejemben, már csak egy 10%-os pánikrohamot érzek a mellkasomban rivotril nélkül. Néha még most is előfordul, hogy sok felé áll a fejem, de legalább nem ezer felé. Ilyenkorra kitaláltam egy mini mindfulness gyakorlatot, sétálok és keresek színeket az utcán, kéket meg zöldet például, ha nagyon nincs mit, akkor fülelek mit hallok éppen? Egy kis autót a hátam mögött, egy buszt a keresztutcában, milyen szagokat érzek? Por, ázott beton, emberhúgy... najó ez nem a kedvencem. Látok-e embereket, mit csinálnak? Sietnek, kézenfogva mennek, boldogok, vagy éppen közömbösek. És ezt így elcsinálgatom valameddig és abba marad a sok gondolkodás és teljesen átáll az agyam erre a feladatra és megkönnyebbülök.
A munkahelyemre meg viszek be egy adag csemegetormát, az általában olyan, mint a világ legerősebb eszpresszója egy lórúgással kombinálva.
Illetve próbálok hálát adni a sorsnak. Nekem tényleg felnőni volt a legnehezebb, ezt próbálom tudatosítani. Most vannak barátaim, munkám, amit szeretek csinálni, Anita, aki mindig, de mindig megerősíti bennem, hogy ő egy nagyon kedves, jó és szeretnivaló embernek ismert meg. Ma például találkoztam a barátaimmal is, Timitől egy igazi anya ölelést kaptam, perceken keresztül, azt hittem elbőgöm magamat. Szóval ezek mind-mind jó dolgok.Most már csak lassan újra el kéne kezdenem futni, az nagyon sokat segített régebben is. MOrsi is örülne, ha rendbe kapnám a testünket, tavaly ilyenkor azért teljesen másként néztünk ki.
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.