Az összetört tükör

Furcsa dolog valamire emlékezni, meg nem is. 
A terápia alatt hirtelen szét estem valaki mássá. Furcsa egy állapot volt, oldalra nézek, érzek egy hirtelen jött feszültséget, ami aztán el is enged, közben kicsúszok az elmém vezetőüléséből és passzívan szemlélem, ahogy előbb kiveszem a mobilomat, megmutatok valami írást a pszichológusnak és valaki más, az én testemben el kezd beszélni.

Kirak képeket és kétségbeesetten próbál megmagyarázni valamit, hogy Ő ellenállt, Ő rúgott, Ő próbált segíteni és közben peregnek a képek az elmémben. A testemben pedig érzem, riadtság és halálfélelem. A pszichológusom hangja választ el a totális pánikrohamtól. 

Próbál visszahozni egy imaginációban, de olyan mintha megrekedtem volna egy forgóajtóban. 
Rendben leszek-e? Franc se tudja, de nem szeretem, ha aggódnak értem, szóval bólintok. Fizetés, öltözés, megint valaki más leszek, fiókokat nyit és csuk az elmémben, hogy gond nélkül haza találjak. Próbálok gondolkodni hazafelé, de még mindig be vagyok ragadva a forgóajtóban egy félig kihordott pánikrohammal a mellkasomban.

Valahogy végig viszem a hetet, MOrsi dolgozik és beszélget. Szombaton érzem először, hogy én én vagyok. Bárki is legyek. Próbálom összerakni, hogy mi történt, egy ponton meg vagyok győződve róla, hogy teljesen elmentek otthonról. Valamire emlékszem meg nem is. MOrsi meg van győződve róla, hogy tévedhetetlen.

Bírósági tárgyalást rendezek a fejemben.

Szólítjuk Anonymoust a tanuk padjára. Lepörgeti az emlékeket. MOrsi elemez. MOrsi jól olvassa az embereket, ez a dolga.
Na de MOrsi vajon független szakértő? Nem-nem, MOrsi nem független szakértő, tessék itt az emlék, a vádlott MOrsi-t egyszer gyomorszájon vágta, meg évekig cikizte a testsúlya és a buzisága miatt. 
És az emlékek vajon megbízhatóak-e? Egy gyors google keresés máris bizonyítja, hogy nem:

Nincs olyan, hogy hiteles memória; minden emlék szennyezett a jelen és a most pszichés hajlamával. Ez nem azt jelenti, hogy a betegek nem törekedhetnek a memóriák érvényességének megerősítésére tanúkkal folytatott konzultációval és egyéb források keresésével. Jung azonban úgy érezte, hogy a múlt helyett a hangsúlyt kell fektetni a páciens helyzetére. Ezen túlmenően valószínű, hogy a visszaélések emlékezete inkább a csúcspontja, mint a pszichéjük széttöredezettségének oka.

A psziché letört részével történő kommunikáció minden formája terápiásán hatékony. Ezt a hatást az okok valódi vagy csupán feltételezett felfedezése is eredményezi. Még akkor is, ha a felfedezés nem pusztán feltételezés vagy fantázia, gyógyító hatása van, legalábbis javaslattal, ha az elemző maga hisz benne, és komoly kísérletet tesz a megértésre. - Carl Jung

Ha nekem nem hisznek, higgyenek Jungnak. És most tisztelt bíróság és esküdtek, akarunk-e bárkit is olyan súlyos váddal elítélni, mint a pedofília, pár széttöredezett emlékfoszlány miatt? Még fontosabb kérdés, hiszünk-e az erőszakban? Mégha imaginációban is büntetjük meg a vádlottat, segít-e bármit is? Segített-e rajtunk a sok verés, vagy megalázás valaha? Éppen ellenkezőleg, ezt mindenki tudja. 
Az is fontos és eldöntendő kérdés, hogy akarunk-e még itt kutakodni és nyomozni, segít-e az bármit? Nehéz volt felnőni, az tény. De ne feledjük, már felnőttünk és az életünk nem is olyan rossz, sőt kifejezetten nagyon szerencsések vagyunk. 
Hogy a gyerekei? Majd a gyerekei is eldöntik, hogy hogyan viszonyulnak hozzá, ahogy mi is tudatos döntést próbálunk hozni a saját szüleinkkel kapcsolatban. Ha szerencsések, majd nekik is eszükbe jut pszichológushoz menni. Ha kevésbé szerencsések, majd agyon verik. Zárjuk a tárgyalást Haruki Murakami gondolataival:

Az élet alapvetően igazságtalan. Ez egyszer biztos. Azonban úgy hiszem, az igazságtalan helyzetekben is lehetséges valamiféle egyenlőség után kutatni. Ez talán időbe és fáradságba kerül.

De máris bekúszik Dr. Gyurkó Szilvia írása a K-ügy kapcsán:

Figyeljetek oda azokra a gyerekekre, akik a környezetetekben élnek! Ha azt látjátok, hogy egy gyerek bajban van, nem figyelnek oda rá, akkor ne fordítsátok el a fejeteket. Az nem árulkodás, ha egy veszélyeztetett gyerek érdekében segítséget kértek. Jelezzétek, ha ilyen gyerekkel találkoztok az óvodai, iskolai szociális segítőknek, a gyermekjóléti szolgálatnak. A hallgatás mindig a bántalmazónak segít. Csak a tetteknek van esélye, hogy az áldozatnak segítenek.
[...]

A teljes képet kell látni, amikor a gyerekek védelmében akarunk cselekedni. A pedofilokat is, meg azokat is, akik nem pedofilok. A szexuális erőszakot is, meg az érzelmi, fizikai bántalmazást és elhanyagolást is. A dark weben bizniszelő bűnszervezeteket is, meg a saját gyerekét, unokáját, tanítványát, diákját, sportolóját kihasználó „magányos elkövetőket” is.

Tudom, hogy ez sok szempontból sokkal félelmetesebb, mint azt keresni, kinek van a homlokára írva, hogy pedofil. De az a helyzet, hogy senkinek nincs a homlokára írva. Ezért kell nekünk okosnak lenni, gondolkodni, és mindent, de mindent megtenni a gyerekek védelmében. Csak így tudjuk csökkenteni a kockázatokat, és nagyobb biztonságban tudni azokat, akik mindannyiunk számára a legfontosabbak. Ezt pedig nem lehet dühből csinálni. Csak higgadtan.

Mindent, de mindent, megtenni. Ezt kéne, de félek, mi van, ha simán őrült vagyok?
Gyáva. 

Találkozom Anitával, ilyenkor érzem leginkább önmagamnak önmagamat. Jó, hogy vagyunk egymásnak.

Biciklivel vagyok, ahogy eltekerek egy pár srác mellett, azok kiröhögnek, megjegyzéseket tesznek a seggemre és fingó hangokat adnak ki.

Tovább tekerek, de gondolatban leszállok és szétrúgom mindegyiket. Azt gondolom, hogy MOrsi az, szólok is neki, hogy ennyiért igazán nem érdemes felhúznia magát. MOrsi vissza szól, hogy nem gondolkodtam-e már azon, hogy az a harag és düh, amit én nem vállalok fel, az hozzá kerül. Néha tükörbe nézhetnék. 
Itt úgy látszik mindenki kibaszottul okos.