Székem, székem, hova üljek éppen

 Sokat gondolkodtam azon az autószerelős emléken Anonymous.
- És mire jutottál?
- Egy részt próbáltam magamat újra belehelyezni abba a jelenetbe. Arra emlékszem, hogy akkor egy pillanatban nagyon dühös voltam, illetve már keserű, de olyan, mintha lenne egy fal és nem tudom újra beleélni magamat, itt sóhajtottam egyet, hogy jó, majd akkor brainspotting... És akkor eszembe jutott, hogy nézzek végig a jeleneten, hogy miért voltam olyannyira keserű. Ugye apu a maga módján lerángatott, hogy ne a szobában lustuljak, menjek vele, mert autót akar szerelni, ugye apu kérni sosem tudott, csak nekem esett mindig, hogy nekem mit kéne csinálnom. A járása is ideges volt, szokásos módon pukkasztotta a rágógumit a szájában. Szóval ő szerelőbakra tette a ladát, elmondta ezerszer, hogy ne nyúljak hozzá, mert ha ráesik az autó, akkor agyon nyomja. Aztán matat az autó alatt és mondja, hogy mit adjak neki, szokásos módon, ne légy már béna, add már ide, vedd már el, töröld le, ne nyúljak még a bak közelébe se, mert amilyen szerencsétlen vagyok megölöm. És tudod arra jöttem rá, hogy ebben az emlékben tulajdonképpen össze is foglalhatjuk a kapcsolatunkat: nem én kértem, hogy ott legyek, ott vagyok mert ezt ő akarta. Valamiért szüksége van rám, de azt soha nem tudta kimondani, hogy szeret, vagy szeretné ha segítenék neki, nem, csak parancsolgat, dühöng, fenyeget, ver, megszégyenít, gyerek létemre én lettem az ő óriása, aki már a jelenlétével is veszélyezteti az ő egzisztenciáját. Érted semmi mást nem csinálok, csak ott állok és próbálom azt csinálni, amit mond, mindig is ezt próbáltam csinálni, ő meg egyre durvább velem. Felaprít a szavaival, hogy véletlenül se lépjem át az ő határait, mert ha nem úgy vannak a dolgok, ahogy ő parancsolja, minden bizonnyal belehalna.... Valahogy ezt látom bele, akármennyire is pontos vagy pontatlan. Ott abban a pillanatban talán azt éreztem, hogy ennyi, kész ez nem mehet így tovább, hogy mind a ketten nem létezhetünk egy légtérben. Most meg csak azt gondolom, hogy szánalmas ez az egész ügy.

Persze ebből is tudtam vonni párhuzamot, én is ugyan ezt gondoltam, amikor a fehér szoba imaginációban megjelent a sérült gyerek részem, hogy ettől félni kell, mert ha mond valamit, attól biztosan kiborulok, megsemmisülök. Szóval én vagyok a büntető szülő is. Egy ponton végig gondoltam ezt az egészet és elsírtam magamat, hogy engem senki sem akart valamiért, aztán bal kézzel megsimogattam a jobb vállamat, hogy akárhogy is alakult ez a szüleimmel, nagyszüleimmel, én akartam magamat és most már szeretném magamat megvigasztalni.