1001 Éjszaka

- Tetszik ez az olajmécses.
- Szia Anonymous, eléggé meghitté teszi a hangulatot, nem gondolod?
- De, honnan az ötlet?
- Terápián hangzott el egy érdekes dolog. Hogy egy útra több perspektívából lehet nézni. Lehetsz az úton, nézhetsz rá madártávlatból, stb. Én pedig azt mondtam, hogy úgy érzem a pince a ház alatt van és ebben nincs választási lehetőségem. Aztán azon kezdtem el gondolkodni, hogy ha ez a tulajdonsága nem is változtatható, milyen tulajdonsága van, ami igen. Meg ugye eszembe jutott az Aladdinos mese, annak a kezdő betétdala az Ezeregy éjszaka. Erről meg eszembe jutott életem első irodalomórája. Én úgy emlékszem, hogy az Ezeregy éjszaka meséinek egy változatát olvasta fel nekünk a tanárunk. Volt benne egy rész Sahriár királyról, hogy ül a sötét szobájában, amit csak egy olajmécses világít meg. Itt megállt az olvasásban és feltette az osztálynak azt a kérdést, hogy vajon mit akar ez kifejezni? Mint a villám úgy csapott belém a felismerés, hogy a magányt, majd kiestem a padból úgy jelentkeztem. Az olajmécses pedig a remény, aminek a szerepét majd később Seherezádé töltötte be. És így lett Sahriár király magányos éjszakáiból mesék, a mesékből reggelek, a reggelekből pedig évek az évekből pedig élet. Mindig azon tűnődöm, hogy hogyan lehet 1001 mesét kitalálni, az majdnem három évnyi mesemondás.
- Azt hiszem, ha az ember élete múlik rajta, akkor tud nagyon kreatív lenni.
- Meglehet. Szóval amikor ez eszembe jutott, arra jöttem rá, hogy minden bizonnyal van bennem jó sötétség, amitől nem félek és van a pince sötétség, amivel meg tudjuk, hogy hogyan állok. Aztán itt már csak végig kellett vennem, hogy hol találkoztam az életem folyamán olyan sötétséggel, amivel könnyebben tudtam azonosulni. Így jutottam Babitshoz, először a Fekete Országra gondoltam, én annak idején azt hittem, hogy az emberek kőolajmámoráról szól, ami majd felemészti az egész világot, de aztán végig olvastam az összes verset a Levelek Iris Koszorújából, hát azt hiszem Babits is küzdött rendesen sok mindennel. De vissza a lényegre, a Lírikus Epilógja volt a másik kedvenc versem tőle, s így hirtelen összeállt a kép. Hogy akkor fogjuk a mécsest, tegyük a vakdióba, ami lehet bármilyen fekete földben, biztos vágy van benne a kitörésre, hiszen ez a magok természete és ha megnyílik, akármilyen sötét is van ott, a mécses világítani fog. És így kaptunk egy epic trójai falovasított belsőmag imaginációt, amit könnyebb elképzelnem, mert tele van olyan tartalommal, ami már bennem van és erős a szimbolikája.
- Mégis lemész a pincébe?
- Most még csak gondolkodom rajta, hogy hogyan lehetne ezt biztonságosan megtenni.
- Miért gondoltad meg magadat?
- Egy részt már rengeteget zaklattatok vele, másrészt a Renegát miatt, harmadrészt, ha tényleg van ott egy részem, biztosan nem érzi magát ott túlzottan jól, mármint abból kiindulva, hogy én mit éltem meg, amikor sikerült oda átcsúsznom. És ugye bár, ha minden részem én vagyok, akkor na, nem szívesen vagyok ott, ez egyértelmű.
- A házi feladatoddal is foglalkoztál?
- Mármint a húgommal kapcsolatban? Igen. Végül is igaza van, mármint a családi legendárium úgy tartja, hogy az elején örültem a Szilvinek, aztán amikor nagyon sokat sírt kisbabaként, akkor azt mondtam anyunak, hogy vigye vissza, vagy tegye ki az erkélyre. Anyu szerint egyszer le is akartam lökni az ágyról, ezekre én persze nem emlékszem. Aztán nagyobb lett a Szilvi és lehetett vele együtt játszani, onnantól fogva sínen voltunk.
- Te mire emlékszel?
- Emlékszem a mózeskosarára, a nagyszobában volt, és nagyon picinek tűnt. Aztán emlékszem, hogy egyszer fésültem a haját. Szilvinek kicsiként tejfölszőke volt a haja. Ült a kissámlin előttem és a lehető legnagyobb gonddal fésültem a haját. Játszottunk sárkányosat is, az ágy volt a vár, a Szilvi feltette az alufóliával bevont papírkoronáját, ő volt a hercegnő, én meg mindig eljátszottam, hogy megküzdök egy sárkánnyal, diadalt aratok, majd kiszabadítom a Szilvit a várból, ekkor mindig a hátamra pattant és körbe vittem a lakásban. Néha birkóztunk is, mivel én voltam a nagyobb, meg az erősebb, én nyertem volna állandóan, de hagytam, hogy legyen neki is sikerélménye. Egyszer úgy átdobott a hátán, hogy őszintén meglepődtem és mondtam is neki, hogy ezt nagyon jól csinálta. Volt egy rossz időszak is, nem emlékszem sokra belőle, de egy ideig játszhattunk lent a többi gyerekkel. Akkor már furcsa voltam, ha valamire talán emlékszem, hogy bújócskát meg csendkirályosat játszottunk. És amikor én voltam soron, mindig eltűntek, felszívódtak. Így, ahogy mondom. Órákra, de az hagyján... amikor előkerültek, mindig elmesélték, hogy ilyen titkos helyen voltak, meg olyan titkos helyen és hogy nekem nem fogják megmutatni, mert buta vagyok. És mindennap ez ment, mindig elhittem, hogy majd együtt fogunk játszani, elkezdtem számolni, vagy csukott szemmel körbe forogni és eltűntek. Egy ideig kerestem őket, aztán egy ponton feladtam és leültem a háztömbünk előtti padkára. Egyszer anyu előbb haza jött, vagy nem tudom, csak látta, hogy egyedül vagyok, kérdezte, hogy hol a Szilvi, s valahogy kiderült, hogy ez megy már egy ideje. Nagyon leszidta a többi gyereket, amikor előkerültek, a Szilvit meg méginkább. Erre a Szilvi is emlékszik, mondta, hogy a mai napig sajnálja ezt a dolgot.
- Haragudtál rá?
- Őszintén szólva nincs sok érzésem ezzel a történettel kapcsolatban, csak az értetlenség. Én alapvetően úgy emlékszem, hogy szerettem a Szilvit nagyon, nagyon sokat veszekedtünk is persze, de nem volt vészes, nem haraptuk, vagy karmoltuk egymást, általában a hajhúzásnál megálltunk. Persze ez az, ahogy én emlékszem. Talán a legkritikusabb korszak már akkor volt, amikor anyuval elköltöztünk. Ott egy még kisebb szobában voltunk, mint előtte, a mi szobánk nem kapott fényt közvetlenül, mert a másik szobát, amiben anyu volt, elé építették, tehát a két szoba között volt egy ablak. Állandó félhomály és még annyi privátszféránk sem volt, mint előtte. Akkor kölcsönösen utáltuk egymást, de szerintem ez nem egymásnak szólt, csak a körülményeknek, Szilvi minden nap popzenét üvöltetett én meg nem voltam hajlandó felállni a számítógép elől, feszültség az volt közöttünk rendesen, de egy kis szájkaratéban kimerültek a dolgok. Illetve amikor anyu elment Ciprusra dolgozni, történt egy érdekes dolog. A Szilvit szó nélkül ott hagyta az egyik mihaszna pasija. Nagyon megviselte. Egyik nap arra érek haza, hogy hallom, hogy a fürdőszobában pancsol és kuruttyol. Nyitva volt az ajtó, így benéztem, hogy mizu vele. Teljesen részeg volt, ruhástul volt a fürdőkádban és pálinkát ivott. Legszívesebben azonnal kiszedtem volna, de valami visszatartott, hogy ami most történik az fontos és nem szedhetem csak úgy ki a kádból. Szóval leültem a kád mellé és próbáltam vele dumálni, hogy mi van vele. Nagyon ki volt, hol röhögött, hol ivott, aztán elmerült a kád vízben és pörgött benne, majd levegőt vett és újra pörgött, majd megint és megint, s egyszer elvétette, vizet nyelt, akkor átfordítottam és kihúztam a vízből, köhögött és végre elkezdett sírni. Segítettem neki kikászálódni a kádból, le a vizes ruhákkal, adtam neki törülközőt, megkerestem a pizsamáját, segítettem neki felöltözni aztán betettem az ágyba. Én ebből csak annyit értettem meg, hogy bár teljesen mások vagyunk a húgommal, de ő is ugyan úgy küzd és emészti belülről valami, amiről nem tudunk beszélni, de mégis ott van és néha látjuk egymáson és ez összeköt minket és nem tudom... én úgy érzem, hogy nagyon szeretem a Szilvit és a többi énem is így van vele, ebben biztos vagyok.
- Szerettél idősebb testvér lenni?
- Uh, hát azaz egy dolog, ami szerintem tud hálátlan lenni. Mert mindig megkaptam, hogy nekem kell példát mutatni. Emiatt viszont nem a Szilvire haragudtam, mert ezt a szüleink, nagyszüleink mondták. Apu kevesebbet szekálta a Szilvit, de azt hiszem látni, ahogy vele is bánt, majdnem ugyan olyan rossz volt. Szóval ezt sem kívántam neki.
- Mit kívántál akkor?
- Hogy bárcsak nekem is lenne egy idősebb testvérem, aki nekem mutat példát, vagy játszik velem, vagy megvéd. A Szilvinek nagyon sok Barbie-babája volt, nekem transformerem meg tini ninja teknőcöm, nagyon szerettem ezeket a játékokat, csak hát így sokszor nem egymással játszottunk, hanem egymás mellett a szőnyegen.
- Egyszer akartál írni az abortuszról, nem?
- Ja vagy két éve nagyon felkapták a témát megint a közéletben. El is kezdtem megírni, de úgy éreztem, hogy nagyon hálátlan téma. Valami olyasmi lett volna a lényege, hogy hozhat olyan felelősségteljes döntést egy pár, vagy egy nő, hogy egy gyerek ne szülessen meg most, mert nem ideálisak a körülmények, inkább szülessen meg akkor egy vagy akár több gyerek, amikor azt vállalni tudják ideálisabb körülmények közepette, az mindenkinek jobb, egyénileg és társadalmilag is. Anyunak, ha megszületett volna az első gyereke, már apa nélkül lett volna, mert anyu elvált az első férjétől és senki nem támogatta volna. A nagy semmibe született volna. Helyette születtünk mi.
- Miért nem írtad meg végül?
- Mert nem tudtam leírni azt, hogy mennyivel okosabb és felelősségteljesebb döntés volt az, hogy mi megszülettünk. Anyunak az a "spirituális" nézete ezzel kapcsolatban, hogy minden gyerek lelke maga választja meg, hogy kihez akar megszületni. Én erre mindig azt szoktam gondolni, hogyha ez tényleg így lenne, a meddőség nem egy biológiai kondíció lenne, hanem egy jelzés: ne haragudj, emberileg vagy párkapcsolatilag annyira nem vagy/tok oké, így ide inkább még nem születnénk meg. Dolgozz magadon még egy picit. A lélek nem választhat, az élet egyszerűen élni akar, kerüljön akárhová is. De akárhányszor végig gondolom ezt a dolgot, mindig arra jutok, hogy jó, hogy van egy húgom. El sem tudom képzelni mennyire sivár és még kiszolgáltatottabb lett volna a gyerekkorom nélküle. Egyébként azt hiszem értem miért kérdezgetsz. Majd csináltatok magamnak meg neked is egy pólót.
- Igen?
- Az enyémen az lesz: Képzelek, tehát vagyok. A tied egy snassz: Gondolkodom, tehát vagyok. De te csak képzeletben kapsz egyet, így lesz még hitelesebb az egész.
- Tudod mi a különbség a képzelet és a gondolat között?
- Van egy sejtésem, de majd kigooglizom.