A Trauma Gyengített Ego Testőrt Keres I.

Ez egy több részes fordítás lesz, David Hartmann és Diana Zimberoff "Trauma Weakend Ego Goes Seeking a Body Guard" írása alapján. Próbáltam hozzá egyéni magyarázatokat és hivatkozásokat fűzni. A fordítás természetesen amatőr munka, célja az edukálás disszociatív személyiségzavarral kapcsolatban. Eredeti angol tanulmány az Academia.edu oldalon olvasható.

Kivonat: Egy elviselhetetlen trauma a gyermek Én (szelf) struktúrájának töredezettségét okozza. Ez a töredezettség a személyiségében (magatartási változásokban, vagy Jungi értelmezésben az árnyakban) és a fiziológiájában (az idegrendszerben bekövetkezett változások, vagyis sokk hatás) is megmutatkozik.
Különbséget szeretnénk tenni a traumás disszociáció és a traumás sokk „lélek vesztése” között.
Hasznos segítség lehet a különbség megértésében, hogy disszociáció esetében, a traumatikus élmény elől a tudat egy álom szerű élménybe szökik. Ezzel kreál egy olyan állapotot, amelyben el tudja vonni a figyelmet a történésről és egy álomszerű élménnyel helyettesíti a valóságot, ezzel kimenekíti saját magát a realitás nehézségeiből: "Magadra hagytalak állapot." Ehhez szükség van az ego védelmére, mint a racionalizáció, tagadás, megadás vagy elnyomás. Ezzel szemben a sokk analógiája lenne az álmatlan alvás, a tudat felismeri, hogy nincs menekülés, s nincs hova elbújni. Tehát nincs kiút egy alternatív valóságba, hanem a tudat inkább feladja önmagát az ideiglenes feledésnek a teljes megsemmisülés helyett: „Elhagytam magam állapot”. Ez egy második védelmi vonal, amikor a traumatikus élmény már az ego önvédelmi funkcióját is megtörte és elviselhetetlen mértékű szorongást idéz elő. A sebzés ezen szintje megköveteli az Én primitív archetipikus védekező képességéhez forduljon, mint például a kettéválás, a transzállapotok, több identitásközpont közötti váltást, vagy a pszichés zsibbadást.
Szerencsére, amikor az ego egy elviselhetetlen traumatikus élmény hatására ebbe a feneketlen szakadékba zuhan (kollektív tudattalan), nem csak a teljes sötétséggel találkozik, hanem archetípusok ősi világába száll alá, ami képes megtartani és megvédeni a traumatizált tudatot a további sérülésektől, a psziché teljes megsemmisüléstől.

"A regresszív libidó elmerül a kollektív tudattalanban, ami ezáltal infantilis reakciókat provokál ki: indulatokat, véleményt és hozzá állást a személyes szférából, de ezzel egyidejűleg aktivizál olyan kollektív képeket (archetípusokat) amelyeknek kompenzáló és gyógyító jelentéssel is bírnak, ezeknek a szerkezeti elemei hasonlóak ahhoz amit a mítoszokban lehet találni."

„Olyan kritikusan nehéz pillanatokban, amikor a pszichés rendszer nem bizonyul képesnek megfelelő válasz adásra, vagy ha ezeket [pszichés] szerveket specifikusan megsemmisítették erőszakkal, akkor az ősi pszichés erők felébrednek, és ezek lesznek azon erők, amelyek a zavar leküzdésére törekednek. ”

Ez a jelenség felfogható úgy, mint egy igazán emberi tapasztalását annak, hogy vészhelyzet esetén egy részünket fel kell áldozni és adni ahhoz, hogy a teljes egészet megmenthessük, s hogy ebből az élményből visszatérve megbékélésre leljünk.
A történet rögzíti azon szörnyű döntéseket, amelyet a gyermeknek az elviselhetetlen erőszakkal, elhanyagolással, vagy más elfogadhatatlan traumával szemben kénytelen meghoznia. Ezt a jelenséget "Menekülés a Cirkusz Világába"-nak hívjuk. Csak úgy, mint amikor az ember halálakor szétesik, a test elmúlik és dekompenzálódik, az élet egy folyamatos lélegzés formájában megy tovább; s azon az állásponton vagyunk, hogy az élet kritikus elágazásaiban, mint a kibírhatatlan szégyen, vagy elviselhetetlen cserbenhagyás vagy egy leküzdhetetlen trauma esetén az egyén ugyan így szétesik, dekompenzálódik majd egy más formában folytatja életét. Természetesen ez a szétesés előfordulhat eksztatikus pillanatokban is, mint spirituális tapasztalat és örömteli orgazmikus transzcendencia. Ezért fontos megkülönböztetni, hogy a szétesés állapotát milyen úton érjük el. Az előbbi teli van rettenettel, kétségbeeséssel, agóniával; s ami ilyen körülmények között esik szét, az általában tartósan különválik, mert az egyesüléshez vezető úttól az egyént továbbra is ezen fenyegető élmények rettentik el. Míg utóbbi példában az újraegyesüléshez vezető út kiegyensúlyozott, töltve van bizalommal, szenvedéllyel, megnyugvással és könnyed tranzicióval jár a szetésés állapotából való visszatérés. Néha természetesen az is előfordul, hogy ezen spirituális élmények is lehetnek felkavaróak vagy egyenesen traumatikusak, ami a "lélek sötét éjjéhez" vezet. Ennek ellenére az egyén lényét vagy lelkét nem lopták vagy gyilkolták meg, hanem inkább meglazultak azon hevederei, amelyek az egyén egojához kötik.

A traumatizált gyermek, aki ilyen módon esik szét, ugyanazzal a dilemmával szembesül, mint egy hajóskatasztrófa túlélői egy túlzsúfolt mentőcsónakban; fel kell áldoznia az én egyes aspektusait annak érdekében, hogy megőrizzen másokat. Minél súlyosabb a szerencsétlenség, annál nagyobb lesz a veszteség, s annál többet kell feláldoznia önmaga esszenciájából. A szétesés folyamatát klinikai szempontból úgy hívjuk, hogy disszociáció.
A disszociáció "az emberi psziché olyan kódolt mechanizmusa, mint az elektromos áramkörökbe épített megszakító. Ha a halózat túlterhelődik (trauma), a megszakító megbontja az áramkört és nem rögzül további tapasztalás. A fájdalmas tapasztalat továbbra is történik, de "nem velem" történik."

Amikor a disszociáció az egyén legmélyebb rétegeiben történik, akkor a személyiség struktúrájába is beépül, s ezt már klinikailag hasadásnak nevezik. Azon pszichés energiák és erőforrások, amelyek a disszociáció útján lehasadnak, nem válnak lila köddé, hanem egy leszakadt darabként folytatják létezésüket egy kezdetlegesen szerveződött alternatív énben.  A mi felvetésünk az, hogy egy ilyen erőteljes meghasadás révén leszakadt rész se nem a tudat, se nem ego, se nem az én, hanem az egyén esszenciális, spirituális identitásának egy része, amit úgy szoktunk nevezni, hogy a lélek. Ez a leszakadt rész száműzetésben bujkál önmaga elől, elmenekül a képzelet cirkuszába, hogy védelemre találjon.
Ugyanakkor ez a kiszakadt pszichés energia elkezd önálló életet élni. Ez lesz az a személyiség (personhood), aki mint egy ablakon keresztül szemlélődik, vagy egy transzszerű állapotban az ágy melletti falon a tapéta virágmintáit számlálgatja, miközben a kislány személye (person) szexuális erőszakon megy keresztül. Ez a személyiség külön válik attól a kislánytól, akinek a testével az erőszak történik. Az erőszakot elszenvedő kislány rész pedig másoktól elkülönülve és az időben megdermedve (fejlődésében megrekedve) önmaga egyéniségének, lelkének egy darabját őrzi. Davies és Frawley empatikusan erre a megállapításra jut: „A disszociációra úgy tekintünk... mint egy folyamat, amely megőrzi és megvédi az egészet, puzzle darabok formájában a traumatizált gyermek teljes belső tárgyvilágát.”; és „Hangsúlyozzuk ez a gyermek teljesen kifejlődött, disszociált, nem pedig meglehetősen primitív formában szervezett alternatív én. Ebben a tekintetben konkrétan beszélünk: nem metaforikusan."

Az én úgy védekezik a fenyegetés és veszélyeztetettség ellen, hogy először szövetségre próbál lépni más támogatókkal. Ha nincs támogatás, akkor az én úgy védekezik, hogy elvonul másoktól, így fejlesztve ki magában a kapacitást arra, hogy akár egyedül is képes legyen félelem nélkül létezni, sebezhetőség és üresség érzése nélkül. Hiszen a gyermekkori trauma nem más, mint "sérülés a kötődésben - szakadás a korai életfenntartó kapcsolatokban."
Az utolsó lehetőség a behatoló fenyegetésekkel szemben, amikor a saját erőforrásaink már nem elegendőek az önvédelemhez, hogy az én végül kilép a saját lényéből (lelkéből). Első- együttműködés másokkal, majd mások elhagyása, és -végül az én elhagyása.

Ugyanezen folyamatok vonatkoznak a gyermek belső védelmi rendszerére is. Bármely korai traumatikus esemény bizonyos fokú sokk reakciót vált ki a gyermekben, azaz hitetlenség, gátlás, érzelmektől való elkülönülés, a kellemetlen érzetek elzárása a testpáncélban (innen jönnek a pszichoszomatikus tünetek), és a libidinális életerő energiáinak átirányítása az „élet iránti szenvedélytől" „élettel szembeni ellenállás” felé. A gyermek esszenciája megtapasztalja azt a mennyiségű szégyent, ami identitását ketté hasítja "én - aki jó"-vá és egy a "másik - aki hordozza az elviselhetetlent". Ez a szakadás még több szégyent generál, mert az "én" innentől fogva nem egy teljes egész. A védekezés első pontja, hogy az ego megpróbál kreálni egy belső specialistát, aki bármit meg tud tenni a védelemért: egy árnyék részt. Az árnyék az ego egy aspektusa lesz. De amikor már ez is kevés, az ego felismeri önmaga korlátozottságát és a saját rendszerén kívül próbál egy erősebb szövetségest találni: s így egy komplexus jön létre. A komplexus az ego és egy "másik" szövetségessel való együttműködése.

Árnyék. Amikor a trauma fájdalmas, de elviselhető, akkor az a "másik", amit a szétszakadás hozott létre az eredeti "énnel" közeli kapcsolatban áll, minta a gyermek egoja ideiglenesen egy árnyék mögé bújva rejtőzik. Az az árnyék egy kényelmes identitás, az egoval szövetségben próbálnak ugyan azon cél érdekében dolgozni: a biztonság megteremtésére és a szükségletek kielégítésére. Az árnyék képes olyan megoldásokat találni, amit az egó nem, mert azt elvetendőnek tartja ("Én nem vagyok olyan ember, aki ilyesmit meg tudna tenni.") vagy az ego kapacitásán kívül esik ("Én nem vagyok olyan ember, aki képes lenne ezt megtenni."). Akárhogy is, az ego így érvel "Ó, én ezt nem tehetem." Legyen az manipuláció, csábítás, félrevezetés, ellenszegülés... az árnyék erre azt mondja: "Ó, de én megtudom tenni." A gyermek tulajdonképpen önmagába vetíti bántalmazójának erős kvalitásait. Tehát az árnyék taktikáját a trauma forrása fogja meghatározni, lemásolja, dacosan ellenszegül, vagy megpróbálja tompítani. Ha a trauma forrása egy dühöngő apa, akkor a gyermek egy olyan árnyékot fejleszt ki magában, aki ugyan úgy képes dühöngeni, vagy esetleg egy olyat, amelyik mélységesen megveti a dühöt, esetleg egy olyan árnyékot, amely félelmében mindent megtesz, hogy időben észlelje az apja szükségleteit és kielégítse azokat, mielőtt az dühben törne ki. Az árnyék identitása az alapján formálódik, hogy mit szív magába a gondviselőktől.

Komplexus. Amikor a kiváltó trauma olyan erősségű és károsító hatású, hogy az ego elviselhetetlennek éli meg, a veszély hatalmas, s az általa kiváltott sokkhatás egy erőteljesebb szakadást hoz létre. A létrejövő "másik" nem állhat közeli kapcsolatban a gyermek esszenciájával, szövetségesként szolgálva az egot, mint az árnyék. Ennek a résznek mélyebben kell rejtőzködnie, pontosan úgy, ahogy a trauma sokkhatása mélyebb rétegekben tette meg pusztító hatását. Ez a leszakadt személyiség darabka arra kényszerül, hogy egy olyan szövetségesre találjon, aki vagy ami "hatalmasabb mindennél, ami ő", hogy újra biztonságot teremthessen és kielégíthesse alapvető szükségleteit. Így "elszökik a cirkuszba" és szövetségre lép az ott található archetipikus karakterekkel. Az így létrejött gyermek szövetségese már egy komplexus, akinek egy részét a gyermek esszenciája adja, de éltető erejét már egy a cirkuszban található karaktertől kölcsönzi, aki a kollektív tudattalanban létezik. Az a sokkos állapot, amely ehhez a komplexushoz társul már az egotól független autonómiával rendelkezik, nem úgy, mint az árnyék, s ha aktivizálódik szinte azonnal robban, váratlanul, s erőteljesen. Az ego azonnal feladja önmagát, hiszen a megállapodás a biztonság és túlélés végett jött létre, s úgy szól "amíg emlékezni vagyok képes." A komplexus identitását pedig azok az energiák formálják, amelyekkel a mély tudattalanban lépett szövetségre.

Kapcsolódó Magyarázatok:

Én/Selbst (self, mély-én): a személyiség központja, az egész psziché teljessége, a tudatos és tudattalan közös középpontja, egyszerre központ és kiterjedés, az élet, az individuáció (vagyis a személyiségfejlődés) célja és egyben irányítója. Gyakori szimbóluma geometriai vagy koncentrikus alakzatok, mint a mandala.
Lásd még: https://regi.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/tamop425/2011_0001_520_pszichologia_pedagogusoknak/ch04s02.html

Árnyék: Minden olyan személyes és kollektív pszichikus diszpozíció összessége, amelyet nem élünk meg, mivel összeegyeztethetetlen tudatosan választott életformánkkal –autonóm részszemélyiséggé szerveződik a tudattalanban. Az árnyék kompenzálóan viselkedik a tudat irányába, hatása így pozitív és negatív egyaránt lehet.
Lásd még: http://fulfilled.hu/blog/mi-lesz-azzal-a-resszel-amit-nem-fogadsz-el-magadban/

Kollektív tudattalan és az archetípusok:
A kollektív tudattalan tartalmai olyan tartalmak, amelyek az emberekhez tartoznak örökletesen, tehát nem az egyén életének az eseményei töltik fel. Az archaikus elme úgy van preformálva, hogy bizonyos módon dolgozza fel az információkat. Az álmok, hallucinációk, téveszmék gyakran vallásos tartalmúak, ezeknek a szerkezeti elemei hasonlóak ahhoz amit a mítoszokban lehet találni, például a pokoljárás. Az emberi elmében vannak olyan strukturális jellemzők, amelyek meghatározzák hogy a formák milyen alakot öltenek. Ezek az archetípusok. Például, ha egy rossz életperiódus utazásként jelenik meg az álomban, az hasonló az összes nép mitológiájában megtalálható alvilág bejárásával. Freud a folyón való átkelést a születés szimbólumának tartotta. Ezek a közös archetípusok azért léteznek, mert az emberiségnek van egy általános közös tapasztalata az életről, halálról, istenről, anyáról, apáról, születésről, jóról, gonoszról (amik mind archetípusok példái). Ezeknek az ősképeknek a használatával tudunk küzdeni, mert bizonyos élethelyzetekben bizonyos megoldási formába rendezik a dolgokat. Az archetípusok gyakran szimbólumokban jelennek meg, de nem minden tudattalan megnyilvánulást kell szimbolikusan értelmezni. Az archetípusok aktiválódásakor az embert megrendült, felkavart érzések töltik el. Ez a teremtettség érzése, amikor az egyén rájön hogy milyen kis része ő a világnak és ezáltal mennyire kiszolgáltatott. A vallásos megtérések hátterében gyakran ez a teremtménység érzés áll.
Lásd: https://hu.wikipedia.org/wiki/Carl_Gustav_Jung#A_kollekt%C3%ADv_tudattalan_archet%C3%ADpusai,_a_szem%C3%A9lyis%C3%A9get_meghat%C3%A1roz%C3%B3_archet%C3%ADpusok

Tárgy, Tárgyi világ:
A tárgykapcsolat-elméletek írják le azt a korai folyamatot, amelynek során a csecsemő tudatában leképeződik a külső tárgy képe, és az introjektív identifikációs folyamatok eredményeképpen belső tárggyá válik. Melanie Klein elmélete szerint a csecsemő eleinte nem tud különbséget tenni a tárgy belső képe és a külső tárgy között. Egyik munkájában Klein kifejti, hogy a tárgykapcsolatok a kezdetektől a belsővé tétel és a kivetítés között ingadoznak, vagyis belső és külső tárgyak között.
A tárgykapcsolat kifejezésben a „tárgy” voltaképpen a másik személyt jelenti, ezért ezek az elméletek tulajdonképpen az egyén másokkal való viszonyával foglalkoznak.
A tárgykapcsolat- elméletek tehát ezekkel a személyre mint tárgyra irányuló kötelékekkel foglalkoznak. Vizsgálódásainak központjában nem az ösztönén impulzusaink kifejeződése, hanem a másik személy iránti kötődés, mint alapvető énfunkció áll.
A tárgykapcsolat- elméleteket a neoanalitikus iskolán belül többen képviselik. Mindannyian azt hangsúlyozzák, hogy az a mintázat, ahogyan másokhoz kötődünk, a kora gyermekkori interakciókban gyökerezik. Azt feltételezik, hogy az így kialakult mintázatok későbbi életünk során újra és újra felbukkannak és ismétlődnek.
A tárgykapcsolati iskola egyik legnagyobb hatású elméletalkotója Margaret Mahler. Az ő elgondolása szerint az újszülött még nem képes különbséget tenni én és nem-én között, s ennélfogva úgy kezdi életét, hogy másokkal mintegy összeolvad, pszichológiai fúziót alkot. Mahler szerint a személyiségfejlődés nem más, mint az a folyamat, ahogyan megbontjuk ezt a fúziót, és különálló, másoktól különböző személlyé válunk.
A harmadik életévben a gyermek rendszerint már kialakítja az anya szilárd mentális reprezentációját. Ettől kezdve az anya szimbolikusan már mindörökre a gyermekkel marad: a tárgykapcsolat belsővé vált, internalizálódott. Kétféle módon használhatja fel ezt az internalizációt: az így kialakított képet az anyjához való viszonyában alkalmazza; vagy ezt a belső képet másokra is általánosítja.
Kapcsolataink kora gyermekkorban kialakult mintázata egész későbbi életünkre kihatóan meghatározza, hogyan fogunk viszonyulni a körülöttünk élő emberekhez. A tárgykapcsolati iskola egy másik képviselője a neoanalitikus Heinz Kohut. Kohut szerint maguk a kapcsolatok hozzák létre az ún. selfstruktúrát. Elmélete ezért kapta a selfpszichológia nevet. Az elnevezés különbözősége ellenére a kohuti elmélet is ugyanazzal az élményminőséggel foglalkozik, mint amit mások tárgykapcsolatnak neveznek. A kohuti gondolatmenet alapja az az elképzelés, mely szerint az emberek olyan narcisztikus (énközpontú) szükségletekkel rendelkeznek, melyek kielégítését másoktól várják. A selftárgy kifejezés jelöli azt a személyt, aki kielégíti belső szükségleteinket. Kora gyermekorunkban a selftárgyakat (a szüleinket) a szó legszorosabb értelmében a saját selfünk kiterjesztéseként éljük meg. A későbbiek során a selftárgy bármely személyt jelenthet, ám abban a formában, ahogyan őt a saját self-struktúránkban megéljük.
Kohut szerint a gyermek a szüleivel történő interakciók révén tesz szert a selfre. A szülők a tükrözés fontos szerepét látják el: ez abban áll, hogy pozitív, empátiás és elfogadó módon kezelik gyermeküket. Ha a gyermek a selftárgyak részéről elegendő tükrözésben (jóindulatú figyelemben) részesül, akkor énje a helyes irányba fog fejlődni. A túl sok tükrözés rosszul hat a frusztrációtűrő képességre, a túl kevés tükrözés pedig gátolja az énfejlődést.

A komplexus kifejezést Jung alkotta meg, ami megoldatlan belső ill. külső konfliktusok következtében fellépő disszonancia következménye és a tudattal összeférhetetlen lelki tartalmakból áll. Ezek a lelki tartalmak erős emocionális töltéssel bírnak; megzavarják a normális pszichés energiaáramlást, miközben ráadásul pici, kellemetlen élmények energiatöltetével tovább növelik saját energiájukat. Tömören fogalmazva : minden megoldatlan tudattalan érzelmi töltés. A jungi pszichoterápiában az egyén komplexusainak feldolgoztatásakor központi jelentőségű az álomanalízis. Komplexusfélelem: Az ember igyekszik saját komplexusait elhárítani. Én-komplexus: az ÉN-funkciókat, az irányultságunkat, a mozgásba hozható emlékeink összességét tartalmazza, „kvázi tudatos komplexus”. A személyiség legfőbb komplexusa hogy magához asszimilálja az észlelt dolgokat, például: könnyen meghalljuk ha a saját keresztnevünk elhangzik a társaságban, és azonnal odafigyelünk. Komplexusfélelem: Az ember igyekszik saját komplexusait hárítani, kitérni előle